Hidrológiai tájékoztató, 1978

Szappanos Zoltán: A Velencei-tó szabályozása

Az üdülőterület központja és a fejlesztés legfontosabb alapja maga a tó, amely természetes, eutróf állapotában nem elégíthette ki a kultúrált üdülés elemi igényeit sem. Szabályozás nélkül a tó rövidesen teljesen elmocsarasodott és előbb-utóbb feltöltődött, megszűnt volna. Az üdülés fejlesztésével újabb és fokozott követelmények jelenkeztek a tószabályozás terén is. Elsősorban a tó vízszínének fokozott szabályozásáról, a vízszíningadozás további csökkentéséről kellett gondoskodni. Emellett az üdülés érdekeinek és területigényeinek megfelelően szabályozni kell a partokat. A mederben levő iszap és nádas kotrásával pedig javítani kell a mederviszonyokat és helyre kell állítani a tó egészséges biológiai egyensúlyát. 3. A tó vízszínszabályozá9ának fejlesztése A Dinnyés—Kajtori főcsatorna és a Dinnyési zsilip megépítésével csökkent ugyan a tó Vízszíningadozása, mégis 1949-ben 63 cm-es igen kis, 1963-ban pedig 244 cm-es rendkívül nagy vízállást észleltek. A vízszíningadozás szélső értéke az évek során elérte a 181 cm-t, az évi ingadozás átlaga pedig 54 cm volt. A szélsőséges vízállások által okozott károk egyre érzékenyebben érintették a fejlődő üdülőterületet. A kisvízállások nemcsak a strandolási és vízi sportolást akadályozták, hanem kedvezőtlenül hatottak a tó vízminőségére és élővilágára is. A nagy vízállások elöntötték a mélyebb fekvésű parti területeket és kárt okoztak az ott levő létesítményekben. A tó vízállásváltozásait a 3. ábra szemlélteti. A VITUKI az 1952—1970 közötti hidrometeorológiai adatok felhasználásával meghatározta a tó vízháztartási egyenletét, mely szerint a AK = (C + H) - (P + L) általános egyenlet tagjaira a következő átlagértékeket kapta tóvízoszlop mm-ben (1 mm = 25 000 m

3): 15 = (610 + 745) — (925 + 415) Az átlagos évi természetes vízkészletváltozás: (C + H — P) = (zlK + L) = 430 mm = 10,75 millió m

3. Az értékelt 19 év alatt 4-szer fordult elő vízhiányos év, a legnagyobb mértékű 1968-ban, amikor 298 mm (7,5 millió m

3) volt a tó vízkészletcsökkenése. A legnagyobb vízkészletnövekedés 1965-ben 1598 mm (40 millió m

3) volt. A tó szeszélyes vízszíningadozásának csökkentésére két lehetőség kínálkozott: a) a levezetőkapacitás növelése, b) tározók létesítése a vízgyűjtő területen. Az 1963. évi árvíz után a Dinnyés—Kajtori főcsatornát 6 m

3/sec kapacitásra bővítették és a zsilipet is átépítették. Ezáltal maximálisan havi 15,5 millió m

3 fölös vízmennyiség elvezetésére nyílt lehetőség, ami 62 cm tóvízoszlopnak felel meg. (1963 márciusában 105 cm-nek megfelelő vízmennyiség zúdult a tóba, amelynek jelentős része hóolvadásből származott.). A vízjárás évi menetét vizsgálva megállapítható, hogy a fölös vízkészletek általában november—március között képződnek, a többi időszakban a csökkent hozzáfolyás és az erőteljes párolgási veszteség eredményeként a vízhiány a jellemző. A téli félévben (X—III. hó) 684 mm az átlagos növekedés, míg a nyári félévben (IV—IX. hó) 194 mm a vízkészletcsökkenés átlaga (1961 júliusában pl. 227 mm volt a havi párolgás!) A vízkár elleni biztonság további növelése és az egyenlőtlen eloszlásban jelentkező vízkészletekkel történő gazdálkodás céljából a Császárvíz völgyében két víztározót létesítettek. A vízfolyás 15,6 km-es szelvényében 1970-ben megépült a Zámolyi tározó 4,5 millió m

3-es üzemi és 7,8 millió m

3-es csúcsbefogadó képességgel. Ezt követően a 9,5 km-es szelvényben építették meg 1974-ben a Pátkai tározót 7,8 millió m

3-es üzemi és 9,2 millió m

3-es csúcstározó térfogattal. A két tározó együttesen maximálisan 50 cm-el képes megemelni a Agárd vm. 250-, hfemj LNV244 [cm] 200150 1/ 1960 I [ ITTTl-r I I I I' 1970 1975 3. ábra. A Velencei-tó jellemző vízállásai 1931—1975 között (az adatok az agárdi vízmércére vonatkoznak, amelynek „0" pontja 103,29 mA.f.) tó vízszínét a vízhiányos időszakban és 17 millió m

:

i árvíztől mentesítheti a tavat, ami 68 cm tóvízoszlopnak felel meg. A Velencei-tó vízszínszabályozására első ízben 1966ban készült szabályzat. Eszerint éves viszonylatban 120—160 cm-es szintek között kellett tartani a tó vízállását. A Zámolyi tározó üzembehelyezése után a vízszínhatárokat 130—170 cm-re módosították. A Pátkai tározó üzembelépését követően adták ki a jelenleg is érvényben levő előírásokat, mely szerint a tó vízszínét — a Dinnyési zsilip és a tározók segítségével — úgy kell szabályozni, hogy éves viszonylatban 140— 160 cm között maradjon a vízállás. Ezenbelül törekedni kell a havonként megadott optimális szintek tartására. Az optimális vízszíneket a vízszíntartáshoz fűződő különböző érdekek mérlegelésével — éves átlagban 150 cm-ben — állapították meg. A Budapesti Műszaki Egyetem gépi számításra alkalmas matematikai modellt készített a szabályozási rendszer optimális üzemeltetéséhez. A számítógépes üzemirányítást egyelőre kísérleti jelleggel alkalmazzák. Az ismertetett műszaki beavatkozásokkal a tó vízszínszabályozásához fűződő igények gyakorlatilag hoszszú távra megfelelően kielégíthetők. 4. A tó part- és mederszabályozásának fejlesztése Az üdülőterület fejlesztésére a vízparti területek a legértékesebbek. Ide telepíthetők a szállodák, strandok, kempingek, csónakházak és egyéb üdülési létesítmények. A természetes partok azonban általában mélyfekvésűek, vizenyősek és a nyílt vízterületeket rendszerint széles, áthatolhatatlan ősnádas zárja el a partoktól. A tó belső területein is sok a nádas, összefüggő nagyobb nyíltvíz alig volt található a szabályozás előtt. A strandoláshóz és a vízi sportoláshoz nagyobb vízterületekre és megfelelő vízmélység szükséges. A Középdunántúli Vízügyi Igazgatóság az üdülési igények figyelembevételével elkészítette a tó általános part- és mederszabályozási tervét. Eszerint — az üdülőterület-fejlesztési programmal összhangban — összesen 18 km hosszban kell a partot szabályozni, ehhez a kikötőkkel és szigetekkel együtt 27 km hosszú partvédőművet, illetve mólót kell megépíteni. A tó biológiai egyensúlyának helyreállítása érdekében — részben a szabályozott partok előtt és szükség szerint a tó belső területein — 4 km

2-el kell csökkenteni a nádast és 8 millió m

3 iszapot kell eltávolítani a mederből. A sza-t bályozási munkákat már a 60-as években megkezdték (lásd 2. ábrát). A tó partvonalát 1962-ben hatóságilag 45