Hidrológiai tájékoztató, 1977

Kiss József: Hozzászólás a Borsodi Műszaki és Ipargazdasági Élet 1974. évi 3-4. számában megjelent "Miskolc lakásépítési leheőségei és agglomerációja" c. ankét vízellátással, szennyvízelvezetéssel és tisztítással foglalkozó cikkeihez

Hozzászólás a Borsodi Műszaki és Ipargazdasági Élet 1974. évi 3—4. számában megjelent, „Miskolc lakásépítési lehetőségei és agglomerációja" című ankét vízellátással, szennyvízelvezetéssel és tisztítással foglalkozó cikkeihez KISS JÓZSEF Miskolci Vízművek, Fürdők és Csatornázási Vállalat, Miskolc Az utóbbi időben sokat foglalkoztatja mind a város közönségét, mind a szakembereket az egyre gyakrabban visszatérő ivóvízhiány. Ennek okait kutatva, azt szinte egyöntetűen az időjárásban, a rohamos és aránytalan fejlődésben, a karsztforrások szeszélyes viselkedésében vélik felfedezni. Ez a vélemény tükröződik a kiragadott idézetekből is: „Az aránytalan fejlődés megállapításához nem kell külön számadatokat sem felsorolnunk, mert jeleit, pl. a vízhiányt, nap, mint nap, saját magunk tapasztaljuk". „Az erőteljesen növekvő város vízigénye ugrásszerűen növekedett és így súlyos zavardkat okoz az egyre gyakrabban jelentkező vízhiány. 1974-ben, először a város életében be kellett vezetni a II. fokú vízkorlátozást. Az időjárásitól független ingadozásmentes vízellátás biztosítása alapvető feltétele a város továbbfejlesztésének". Ezek a megállapítások első hallásra valóban elfogadhatónak tűnnek, bár a XX. század utolsó harmadában nem éppen szerencsés dolog egy alapvető szolgáltatás hiányosságait tőlünk független külső körülményekkel, a természeti erők szeszélyével és fejlődési rendellenességekkel magyarázni. Az egyik tanulmány rendkívüli fejlődésről beszél és ezt azzal illusztrálja, hogy az elkövetkező 5 év alatt — az eddigi elmaradást is figyelembe véve — a vízmű kapacitásának 50%-os növelését kell előirányozni. Ezek a megállapítások viszont egészen más megvilágításba kerülnek akkor, ha végig tekintünk a vízművek 63 éves történetén. Ebből ugyanis kiderül, hogy az első 50 év alatt ismeretlen fogalom volt a vízhiány annak ellenére, hogy abban a fél évszázadban is volt fejlődés, aránytalanság és időjárás. A vízmüveik üzembe helyezésének évében 1913-ban a napi csúcstermelés 1600 m

3 volt, 1915-ben 3200 m

3, míg 1923-ban 6400 m

3. Ha tehát a fejlődés ütemét nem abszolút számokkal, hanem egy bázisadat százalékában fejezzük ki, akkor a század elején még rohamosabban növekedett a vízfogyasztás mint napjainkban. Akkor, az első 10 év alatt 400%-os volt a növekedés, most az utolsó 10 évben, tehát 1965—1975 között nem érte el a 100%-ot sem. Ha a vízhiányt belátható időn belül egyszer és mindenkorra fel akarjuk számolni, akkor annak kiváltó Okait is világosan kell látnunk és minden részletében ismernünk. Miért nem volt vízhiány az első 50 évben? Ehhez valamivel részletesebben kell ismerni a vízmű történetét annál, amit a „Miskolc vízellátása" című anyagból, vagy hasonló témájú mai visszaemlékezésből megtudhatunk. Már említettem, hogy az első évben 1600 m

3 volt a napi csúcstermelés. Ugyanakkor a tapolcai gépház és a beépített szivattyú-kapacitás kereken a tízszeres vízmennyiség kitermelésére és továbbítására volt alkalmas. A vízbázis pedig — a tapolcai hideg és meleg vizek együttes mértékadó hozama — az első évi fogyasztás hússzorosának felelt meg. Ez a kezdeti biztonság azt eredményezte, hogy a két világháború között semmiféle bővítésre, még csak szivattyúcserére sem volt szükség. Az 1960-as években a szivattyúkapacitás növelése, valamint a hévízforrások befogadása után, de még mindig az eredeti, 1913-as gépházzal naponta 32 000 m

3 vizet termeltünk. Ugyanezt a biztonságot mondhatjuk el a század elején üzembe helyezett többi létesítményről is. Ennek egyszerű magyarázata az, hogy az akkor dolgozó hajdani elődeink a kommunális létesítményeket 30 éves távra méretezték és építették. Elmondhatjuk azt a régi szennyvíztisztítóról, vagy az első szennyvízfőgyűjtőről is. Az 1913-ban épült Sajóparti telepet a II. világháború alatt 1943-ban bombatalálat érte. Eddig az időpontig, tehát kereken 30 évig üzemelt minden bővítés nélkül úgy, hogy maximális kapacitása még nem volt kihasználva. A József Attila utcai főgyűjtő pedig ma, 63 év múltán is üzemel. Igaz, hogy már túlterhelt, hiszen időközben rákötötték az új Szentpéteri kapui lakótelepet és a kórházvárost is, de feladatát mind a mai napig betölti. Fentiekkel szemben hogyan tervezünk ma? Erre a kérdésre is egyszerű válaszolni a „Miskolc vízellátása" című tanulmányból vett egyik rövid idézettel. „A IV. ötéves tervi fejlesztések alapján a tervidőszak végén 80 000 m

3/nap mértékadó kapacitással kell számolnunk a város víztermelésiében. 1980-ra a rendelkezésre álló adatok alapján 120 000 m

3/nap átlagos fogyasztási igényt becsülünk ... az V. ötéves tervben további 40 000 m

3/nap víztermelési kapacitásbővítést kell végrehajtani". Ha az idézetteket grafikonon ábrázoljuk — kiegészítve még egy adattal, az 1975. évi 100 000 m

3-es csúcsfogyasztással — akkor egyértelműen kitűnik, hogy miért van és miért lesz vízhiány a jövőben is (1. ábra). Akkor, amikor azt mondjuk, hogy az időszak végére ennyi és ennyi többletigény várható és ezt az időszak folyamán kell biztosítani — tehát nem előtte és annál nem többet — akkor tulajdonképpen nulla távira tervezünk. Elméletileg alulról lépcsőzzük a fogyasztás növekedését ábrázoló vonalat és így a kettő közé egyértelműen csak negatív előjelet tehetünk. Ezzel a középtávú tervezési metodikával és koncepcióval tehát bármily meglepően hangzik is magunk tervezzük és hozzuk létre a vízhiányt. QCezer mMapJ 120 100 60 60 <0 20 r+j vk

RHATÓ csöcsro^ . TERVEZETT VIZMUFEJLE5ZTES 197 5 197S 1977 197Q 1979 19S0 Céi/1 1. ábra. A várható csúcsfogyasztás és a tervezett vízműfejlesztés grafikus ábrázolása 57