Hidrológiai tájékoztató, 1976

Dr. Kiss István: Magyarország szikes tavainak áttekintése, szikes tájcsoportok szerint

nak, amelyeknek vize erősen lúgos és növényi mikroviláguk is eléggé gazdag vagy sajátos. Ezeket a biotopokat, az 1. táblázatból válogatva, a 2. táblázat mutatja be. A 2. táblázat kimutatásából látható, hogy erősen lúgos vizű szikes tavak nemcsak a Duna—Tisza-közén találhatók, hanem a Nyírségben és a Hajdúságban, illetve a Sárvíz-melléki szikes területeken is. Egyébként a Sárkeresztúr és Sárszentágota közötti szikes terület florisztikai szempontból is figyelmet érdemel, mivel az itteni sótűrő (halofiton) növényzetben olyan kiterjedt Saíicornio-állományok is előfordulnak, amilyeneket a Duna—Tisza-közén már alig-alig láthatunk. A másik, kihatásaiban az előbbinél még jelentősebbnek mondható a szikes „tarkaság" problémája. Szikesvízi viszonylatban erre már vizsgálataim kezdetén rádöbbentem. Az Orosháza nyugati határában levő Gyopárosi-tó és a Kis-Szék mindössze csak 1,5 km-re fekszenek egymástól, vizük kémizmusa és algaviláguk mégis jelentős különbséget mutatott. Schulek Elemér analízise szerint a Gyopáros vizében a sok nátrium mellett az alumínium csak nyomokban volt jelen, Kocsis Endre elemzése viszont a Kis-Székben a jelentős Natartalom mellett olyan sok alumíniumot talált, hogy szerinte „ ... legközelebb kerülhetünk a víz ismeretéhez, ha timsós víznek fogjuk fel" (2). A továbbiak során azt is láthattuk, hogy a szikes vizek nemcsak szikes tájcsoportonként mutathatnak különbségeket, hanem az egyes tavak más-más helyein is eltérő lehet a kvalitatív és kvantitatív elemzés eredménye, sőt időszakonként egyazon tóban vagy annak valamely részén is jelentős eltérések mutatkozhatnak. A szikes tavak „tarkasága" tehát nemcsak térbeli, hanem időbeli is lehet. A „tarkaság" a szikes talajokon többnyire még feltűnőbben látható, akár a fizikai vagy kémiai, akár a biológiai sajátságok tekintetében. A negyvenes évektől a szikes „tarkaság" okát mindinkább a talajvíztükör foltos egyenlőtlenségeiben, illetve az ezt előidéző vízfeltörések nyílt vagy rejtett formáiban kerestük. Erre a Békés—csanádi löszháton találtam meggyőző példákat, különösen Kardoskút— Pusztaközponton, a Fehér-tó területétől egészen Békéssámson határáig. Itt az utóbbi két évtized során a vízfeltöréseknek tucatnyi formáit észleltük és tanulmányoztuk. Főként ez volt az oka annak, hogy e területre minduntalan visszatértem, hogy a történeti módszert alkalmazva e területet szinte az ismételt „agyonvizsgálásban" részesítettem. Itt a vízfeltörés jelenségei anynyira „kiabálók" voltak, hogy mellettük már nem mehettem el figyelmetlenül és szótlanul... Különösen ott láthatók csaknem állandó helyeken a vízfeltörések jelenségei, ahol az egykori folyóvölgyek, vízfolyások keresztezték egymást. Valószínű, hogy Dél-Tiszántúlnak e részén a negyedkorvégi feltöltődés nagyon megzavart lehetett, s talán így kapcsolódhattak egymáshoz a különböző szintek vizet jól vezető és rekesztő rétegei. E jelenségek is döntően közrejátszottak abban, hogy e területet másfél évtizeddel ezelőtt természetvédelemben való részesítésre javasoltam. A vízfeltörések különböző formáinak iskolapéldáit eddig országosan is itt láthattuk legjobban. A Békés—csanádi löszháton várt először előttem magyarázatra az a kép, hogy a gyönyörű búzatermő rónaságot, helyenként olykor csak néhány lépésnyire, a szikesek nehezen gyógyuló „sebei", „lepra-foltjai" szaggatják fel. Bármerre mentem további szikeskutató útjaim során, a vízfeltörések nyomai után is állandóan kutattam, s a tapasztaltakat a Kardoskút—pusztaközponti „modell-területem" már ismert jelenségeivel hasonlítottam össze. És a foltosán egyenlőtlen vízfelnyomódások, feltörések jeleit — ha csitultabb formában is — a Duna—Tisza-közén, a nyírségi és hajdúsági, illetve a Sárvíz-melléki szikes területen egyaránt megtaláltam. A Békés megyei, különösen a Kardoskút—pusztaközponti területek vízfeltöréses jelenségeihez eddigi tapasztalataink alapján legközelebb a Sárvíz-melléki vízfeltöréses jelenségek állanak. Példaként említhetem Sárkeresztúr déli határát, ahol a sárkeresztúri Sós-tó nyár 1. kép. A sárkeresztúri Sós-tó. A száraz tófenéken 6—7 m átmérőjű vízfeltöréses folt jelent meg derekára rendszerint nagyobb részén szárazra kerül, s a repedéses, keményre száradt tófenéken járva már messziről feltűnnek a vízfeltörések sötét-sáros, sőt olykor tartósan, heteken át vízállásos nyomai (1. kép). A tófenék egyes részein kanyargósan futó vagy szabálytalan hálózat formájában egymásba kapcsolódó világosabb és repedés nélküli, nyirkos sőt olykor nedves csíkok találhatók, amelyek rendszerint kissé ki is domborodnak a környező keményre száradt, sötétebb és repedezett felületű tófenékből (2. kép). E világos feldomborodó foltokon a talajvíz tartósan jut felfelé, sókat hoz magával, s e foltok elsősorban a sós regradáció helyei. A feldomborodás talán elsősorban a kolloidok duzzadásának következménye, de kisebb részben lehet anyaggyarapodás eredménye is. Szakasztott ilyen képet mellékelhetnénk a Dél-Tiszántúlról, vagy a Duna— Tisza-köze számos helyéről is. Ez utóbbi helyeken azt is tapasztaltuk, hogy az ilyen foltoknak a vízzel borított tófenéken „előzményeik" vannak, amelyek először domborodnak ki a szárazra jutás során, s rajtuk járva gyakran gázbuborékok törnek elő. E gáz nyilván a mélybe temetődött szerves anyag bomlásából és részben a szulfátredukcióból származik. A vízfeltörések tényét bizonyító egyéb jelenségek ismertetésével most nem foglalkozhatunk. Ügy látjuk, hogy a vízfeltörési jelenségek problémaköre még egyéb hidrológiai, hidrobiológiái, pedológiai és geobotanikai kérdésekhez is kapcsolódik, s a belvízvédelem területéhez is közel áll. Erre az 1970. év tavaszán, az Alsótiszavidéki Nagy Árvízvédekezés nehéz és hősi napjaiban nemcsak a Tisza mentén, hanem a Dél-Tiszántúlon is láthattunk és hallhattunk megtörtén2. kép. Világos, sós-regradációs foltok a sárkeresztúri Sós-tó kiszáradt aljzatán 25