Hidrológiai tájékoztató, 1974

Dr. Ravasz Tibor: A szántóföld vízforgalmának törvényszerűségei, különös tekintettel a mezőgazdasági "hulladékvizek" elhelyezésére

Üreges szántás Barázda Gyökérzóna Bolygatatlan talaj Időszakosan száraz talajréteg WlUUllliilil^ A kapilláris telítés zónája IliTalaj vizsz in 2. ábra. A hígtrágya fogadására előkészített ugar szert kell kidolgoznunk és üzemileg megvalósítanunk. Kérdés, az agronómia tud e megoldást e víz és száraz (szerves) anyag tömeg folyamatos elhelyezésére, vagy e problémakör megoldásának elősegítésére? A talajba helyezhetöséget a szelvény „tűrőképessége", víz és száraz (szerves) anyag egyszeri terhelhetősége alapján állapíthatjuk meg. A víz „tűrőképesség" a szelvény befogadóképeségéből adódik. Ha tudjuk, hogy egy célirányos — pl. 35 cm-es — mélyszántással tartós, 38—42%-os talaj lazulást, (35 cmX0,4 = 14 cm) azaz 140 mm vízértéknek megfelelő makroporustér növekedést alakíthatunk ki, sőt az ezt megelőző — pl. 65—70 cm-es talaj lazítás további 60 mm befogadótér növekedést eredményez (140 + 60 = 200 mm!), akkor bátran állíthatjuk, hogy mélyrétegű talajainkon a 200 mm-es befogadóképességet agrotechnikailag az anyagi vízkapacitástól szinte függetlenül célirányosan lehet biztosítani. A 200 mm-es hígtrágya terhelés egyszeri befogadását az agrotechnika — növényzet nélküli talajon — képes biztosítani. Ez tehát az alapkonklúzió. A talajba eloszlást oldal (barázdás szivárogtatás) és nem felszíni terhelésnél (pl. esőztető felszíni árasztás) a vízbemosás — megfelelő vízadagok lökésszerű kijuttatásával — még azelőtt elvégzi, mielőtt a lazult feltalajállapotot biztosító rögök átázva szétesnének. További előny, hogy az üreges talajállapot télen sem válik telítetté, s így a téli folyamatos üzemeltetés csök hígtrágya kijuttatás és nem talajfagy kérdés. A fogadóteret az agronómia — megfelelő vetésforgóval — mint időszakos „ugart" a tavasz kivételével, szinte minden nehézség nélkül képes biztosítani. A talajbóli körforgást — mint a vízgazdálkodási részből már ismert — a terhelést megfelelő időben követő termesztett növénykultúrával alakíthatjuk ki. Talajzsaroló és vízigényes növények termesztése (pl. napraforgó, búza, kukorica stb.) nemcsak a víz, de a szervesanyag-felhasználás és körforgás ütemét is megszabják, ha kellő idő áll rendelkezésükre. A száraz (szerves) anyag terhelhetőséget a vízterhelhetőség alapján — úgy tűnik — figyelmen kívül hagytuk. A .nagyobbrészt nehezen bomló, közvetlen trágyaértéket nem képviselő bélsár, szerves (rost) anyag talajbajuttatásával a terhelés pillanatában csak mint talajvázrésszel számoltunk (szilárd anyag). Tehettük ezt azért, mert növényi „érzékenység" — az ugar szakaszon — nem korlátoz ezen anyagok elhelyezésében. Mire viszont a területet bevetjük, — legalább is a feltalajban — beáll a vízegyensúly, s megtörténik az oldott anyagok szétoszlása a szelvényben. A kikelő csíranövény — környezetéhez alkalmazkodva — mélyíti és fejleszti gyökérzetét, szárítja a talajrétegeket, s ezzel szabályozza nemcsak a vízforgalmat, de a tápanyaglebontás ütemét és mindenkori mértékét is. Nem lehetetlen ezért, hogy e nagy mennyiségű hígtrágyaszer ellenére, nitrogén műtrágya, sőt öntözés igény lép fel a kihelyezést követő első növénykultúra termesztése során. (Kísérletekkel eldöntendő kérdés.) A teljes regeneráció kialakulására, olyan növényforgó kialakítása lehet célszerű, — talajtípustól függően — hogy az egyszeri terhelést követően 2—3 évig újabb terhelés nélkül follyék a szántóföldi intenzív termesztés a szóban forgó területeken. A területigény könnyen kiszámítható. Az előző példaként említett sertéstelep napi 200 m

3 „hígtrágyája" évi 36,5 ha szántóterületet igényel mint elhelyező teret. Hároméves forgóval mintegy 110 hektár agronómiai célterület kerülne így a hígtrágya-elhelyezés uralma alá. A termék amit ez a különleges agrotechnikával művelt terület terem, ha nitrogénbőség vagy más okból önmagában takarmányozása nem kívánatos, megfelelő keverékarányban minden kockázat nélkül beépülhet az állattenyésztési körforgásba. Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy a helyesen meghatározott feladat már félig megoldott technikai helyzeteket teremthet még olyan látszólag ellentmondásos gyakorlati kérdésekben is, mint a „hígtrágya" hasznosítás vagy elhelyezés problematikája. A problémaelemzés azonban csak akkor segíthet ha a célfunkció világosan áll előttünk és egyértelműen megfogalmazott. Célszerűtlen ezért hasznosításról beszélnünk, amikor a gyakorlatban az elhelyezéssel küzködünk. Ha megoldottuk ez utóbbit, sokkal könnyebb lesz a hasznosításról gondoskodnunk, mert nem sürget a ma technikai kényszere. E gondolatokhoz kívántam e rövid eszmefuttatással — a gyakorlati megoldás módszerének taglalása nélkül — néhány agronómiai adalékkal szolgálni. 32