Hidrológiai tájékoztató, 1973

Lőcsei Antal: Új szempontok a Dunamedence vízrajzi neveinek vizsgálatában? (Reflexiók Schedel Andor cikkéhez)

alakult ki" (2) — már amennyire ez egyáltalán lehetséges. 2. Hasonló magyarázata lehetne az ózdi emberalakú korsók eredetének is. Ezeknek a korsóknak a rendeltetése a halottégetéssel kapcsolatos, „ez a szokás pedig a különböző helyeken egymástól függetlenül, önállóan is kialakulhatott mint a gazdasági és társadalmi élet fejlődésének a függvénye". Ezt a megállapítást Kálicz Nándor dolgozatából idézem (4), amely szerint az 1958ban Ózd közelében feltárt síroknak a péceli kultúrához sorolt leletei akár belső fejlődés eredményeként is tekinthetők. Mégis valószínűbb, hogy beletartoznak abba a történelmi láncolatba, amely Anatóliától, illetve Trójától kiindulva Palesztinán, Iránon és a Balkán-félszigeden át a Dunamedencéig, sőt azon is túl vezet. Végeredményben ezt bizonyítja be Kálicz N. kiváló munkája, amely fönntartja a lehetőségét annak is, hogy a szálak egészen Mezopotámiáig nyúlnak vissza. Egyes kutatók (Frankfort, Lamb stb.) a trójai hasonló leleteket a Mezopotámiából származó Istár-kultusz derivátumának tartják. Valóban — állapítja meg Kálicz — Mezopotámiában már jóval előbbre datált olyan emberformájú urnákat tártak fel, mint amilyeneket Trójában találtak. S ha meggondoljuk, hogy az ózdi leletekhez hasonló, s legtöbbször emberi csontokat is tartalmazó emberformájú edények igen sok területről: Görögországból, Bulgáriából, Romániából, Jugoszláviából, Csehszlovákiából stb. nagy számban kerültek elő, el kell fogadnunk azt a megállapítást, hogy a halottégetés és az ezzel kapcsolatos szimbolikus emberformájú urnák készítése nagyon el volt terjedve, különösen a bronzkorszak elejétől a rézkorszak végéig elsősorban DélkeletEurópában és Elő-Ázsiában. Hazánk területén nemcsak ezek az ózdi edények, hanem a Körös-kultúrához tartozó Hódmezővásárhely—Gorzsa település kis „Gorzsai Vénusz"-a és az „Öcsödi Vénusz" is ide sorolható. Ezek szintén emberalakú korsók, és megszenesedett emberi csontokat is tartalmaztak. Viszont akár belső fejlődés eredményeképpen jött létre a péceli kultúra, akár máshonnan származik, semmi kapcsolatba sem hozható a magyar őstörténettel. A magyar és a cseh kutatók időmeghatározása szerint (5) kb. az ie. 2400-tól 2300-ig terjedő időszakra tehető ennek a kultúrának a virágzása. Rövid életű is volt — bár még a rézkorszakban is jelentkezett — és időben is igen messze esett a kb. másfélezer vagy ezer évvel utána következő honfoglalástól. Eszerint sincs tehát semmi tárgyi alapja az olyasféle sejtegetéseknek, amelyek a magyar kultúra (és a magyar nyelv) eredetét is Mezopotámiába szeretnék visszavinni, akár a péceli kultúra közvetítésével, akár egyéb utakon. 3. 1961-ben Erdélyben, a Maros völgyében Alsótatárlak (ma Tartaria) községben késő újkőkori — bekarcolt piktográf jelekkel borított agyagtáblácskákat találtak. Makkay János közlése (6) szerint az ezen a helyen feltárt ősi lakótelepülés legalsó rétegéből, egy ún. áldozati gödörből (az újkőkorban ez elég gyakori) 26 agyagból és 2 alabástromból készült emberszobrocska (idol) illetve töredékeik, egy kagylókarperec és végül az említett három agyagtáblácska került felszínre egy elégett, — talán feláldozott ember csontjai mellett. Az agyagtáblácskák jeleinek magyarázatát többen megkísérelték. Már Posta Béla és Torma Zsófia is feltételezte, hogy a tatárlaki jelekkel rokon tordosi piktográfoknak valamilyen kapcsolata van a korai mezopotámiai írásjelekkel. A három tatárlaki agyagtáblácska jeleinek pontos meghatározását és mezopotámiai öszszefüggéseinek tisztázását. A. Falkenstein (7) végezte el. Szerinte a 20 tatárlaki jelből 8-nak egészen azonos mezopotámiai megfelelője van és további háromnak is nagyon hasonló. Mindent összegezve: kétségtelennek látszik, hogy a tatárlaki táblácskák mezopotámiai minták alapján készültek, mégpedig — ahogyan Makkay János is megállapítja — az Uruk III b (más néven Dzsemdet Naszr) — kori óbabiloni piktogrammok ismeretében. Ez a kor Falkenstein szerint ie. 2800—2750-re, más meggondolások szerint 2900 körülire tehető. Ebben az időben a mezopotámiai kultúra „civilizáló hatásai már rendkívül nagy területen elterjedtek, magukkal víve a fazekaskorong, a kerekes kocsi, a fejlett kohósító fémművesség mellett az írás ismeretét is." (6) Ez a „kulturális szétsugárzás" elérhette a Kárpátmedencét is, a tatárlaki jelek mégsem lehetnek egy itt meghonosodott írás jelei!. . . „A tatárlaki írásjelek esetében semmiképpen sem lehet szó fogalmakat, összefüggő gondolatokat rögzítő valóságos írásról, csupán ismert mezopotámiai írásjelek egyszerű utánzásáról" (6). Ennek indokolásául Makkay kifejti, hogy általában a neolitikus társadalmakban hiányoznak még az írás kialakulásának technikai és társadalmi-gazdasági feltételei. Ilyeténképpen „a tatárlaki jeleknek csak mágikus, vagy legfeljebb tulajdonjelző szerepük volt" (6), nem írásos feljegyzésnek szánták őket! Makkay azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy a táblácskákat egy olyan ember készítette, aki valahogyan eljutott Mezopotámiába vagy a közelébe, ott megismerkedett a korai sumér piktográfiával, és visszatérve ő készítette a táblákat. Lehetséges az is, hogy egy sumér kereskedő jutott el idáig, ő faragta, véste, lyukasztotta (és talán a nyakában is hordta) a táblácskákat (és talán éppen őt égették el ezért). Ez utóbbi azért valószínűbb, mert a mezopotámiai kereskedők már a harmadik évezredben igen távoli területekre eljutottak, hogy kielégítsék fejlett városi társadalmuknak az arany és réz iránti igényét. Akárhogyan is történt, a tatárlaki írásjelek sem tekinthetők a feltételezett sumér—magyar kapcsolatok közvetítő láncszemének. 4. Lássuk végül, mi a helyzet a budakalászi kocsival. Ez a későrézkori — még a péceli kultúra utolsó időszakába számítható szekérmodell 1953-ban került elő, szakszerű ásatás során, amelyet Budakalászon Soproni Sándor vezetett. Az ő publikációja (8) 8 cm magas négyszögletes „merítőedény"-nek minősíti a leletet, amelyet a túlvilági élet megkönnyítésére tehettek egy jelképes sírba. Fettich Nándor szerint (9) ez semmiképpen sem edény, hanem a temetési kocsit utánzó modell. A fül csak azért van rajta, hogy ezt a miniatűr (szerinte 9,4 cm magas) kocsit annak segítségével húzni tudják. Az ilyen kis kocsik „a halott másvilági életének biztosítását és visszatérésének megakadályozását szolgálták" (9). A budakalászi lelet nem egyedülálló. Ugyancsak Fettich Nándor a rendelkezésünkre álló 23 modell-lelet alapján vizsgálja és összegezi „az őskori eredeti halottaskocsik és az azokkal nyilván közeli rokonságban álló, esetleg azonos, mindennapi életben használt kocsik szerkezeti megoldásait" (9). Tarr László is úgy véli (10), hogy „a kis kocsi — a rúd kivételével — viszonylag pontos kicsinyített mása egy olyan szekérnek, amilyent a Duna-parti rézkori település lakói használtak". Így a kocsimodell tulajdonképpen azt is bizonyítja, hogy az itt letelepedett emberek nemcsak megtermelték, hanem szállították is áruikat — más árukért más tájakra is talán. Egyébként ahol a gazdasági élet alapja a mezőgazdaság, ott szállítóeszköz alkalmazása elengedhetetlenül szükséges! Ugyancsak Tarr László veti fel a kérdést: „Vajon Elő-Ázsiából került-e a kerekes jármű Európába, vagy belső fejlődés eredményeként mintegy újból feltalálták-e itt? Mindkét nézetnek vannak hívei. A keleti eredet vallói két útvonalat jelölnek meg, amelyen a kocsi átkelhetett Európába.Az egyik Elő-Ázsiából a Kaukázuson át, a másik Egyiptomból az Égei-szigettengeren (Kréta!) keresztül". (10) — „Nem hagyhatjuk viszont említés nélkül azt a nézetet sem, amely szerint az időben és térben távol élő, de a termelés hasonló fejlettségi fokán álló népcsoportok egymástól függetlenül, külön-külön is feltalálhatták a kocsit. Bár Európában kétségtelenül később tűnik fel a kocsi, mint Mezopotámiában, ez az akkori kultúrák elszigeteltsége és a kezdetleges közlekedési viszonyok mellett még nem feltétlen bizonyíték amellett, hogy a kocsi Mezopotámiából került Európába" (9). Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy a belső fejlődés a talált modelleken is megfigyelhető. 31