Hidrológiai tájékoztató, 1972

Dr. Kopátsy Sándor: A vízgazdálkodás optimális fejlesztését biztosító közgazdasági feltételek

dálkodás szempontjából nem mellőzhető. Ennek a nem árutermelő résznek a súlya egyre nő és belátható időn bélül a tulajdonviszonyoktól függetlenül uralkodóvá is válik. Ebből a tendenciájában ma már tapasztalati úton is bizonyított tényből következik annak a szükségessége, hogy a társadalomnak a nem árutermelő szektorokban is meg kell valósítania a gazdálkodás valamely olyan módját, mely biztosítja a kapacitásokkal való racionális gazdálkodást. A termelőerők egészével való gazdálkodást kell megvalósítani a tervgazdálkodásnak; az tehát nem elégedhet meg azzal, hogy csupán a gazdasági élet azon területeit fogja össze, melyeken a munka eredménye áru formájában realizálódik. Annak érdekében, hogy lássuk a gazdasági élet egésze és annak árutermelő szférája közötti összefüggést, tegyünk egy kisebb kitérőt. Arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy milyen legyen az olyan áruk és szolgáltatások árszínvonala, melyek áralakítását nem lehet a piaci mechanizmusra bízni. A kérdést ketté kell választani. A termelő vállalatok felé való szolgáltatások árszínvonalának elvileg ugyan olyannak kell lennie, mint amilyen, az egész termelői árszínvonal. A lakosság felé adott szolgáltatások árának megítélése külön mérlegelést igényel. Kezdjük az első problémával. A termelő vállalatok felé történő szolgáltatásokkal csak akkor gazdálkodhat a társadalom helyesen, ha az ilyen, jellegű szolgáltatások árai úgy aránylanak az abban a szférában felhasznált termékek és egyéb szolgáltatások áraihoz, mint a bennük megtestesült társadalmilag szükséges munkák mennyiségei. Ha ez a feltétel nincs biztosítva, akkor a társadalmilag optimális technológia, vagyis az a technológia, mely a legkevesebb társadalmi erőfeszítéssel éri el az adott célt, nem biztosítható, sőt még fel sem ismerhető. A bizonyítás érdekében vegyünk egy feltételezett példát. Egy üzemben, ahol a víz-szolgáltatás ára a többi termelői árral azonos színvonalú, kialakítanak egy olyan technológiát, mely 800 ezer forintos költség ellenében lehetővé teszi, hogy egy millió forintot megtakaríthassanak a vízfelhasználásban. Nyilvánvaló, hogy a vállalat ezt az új technológiát minden további nélkül bevezeti, hiszen az 200 ezer forinttal növeli eredményét. A társadalom is jól jár, hiszen az 1 millió forintba kerülő vízszolgáltatás összes társadalmilag szükséges munkaigénye 25%-kal több, mint a megtakarítás ellenében jelentkező 800 ezer forintos üzemi szinten jelentkező többletköltség. De mi van akkor, ha a vízszolgáltatás ára nem tartalmaz egy sor társadalmilag szükséges ráfordítást, min,t ahogy jelenleg a valóságban sem tartalmaz. Tételezzük fel, hogy a biztosított kedvezmények következtében a vízszolgáltatás árszínvonala a reálisnak a felére csökken. Vagyis az előbbi példában egy millió forintos költségért vásárolt vizet 500 ezer forintért lehet megkapni. Ebben az esetben merőben más lesz a féltételezett technológiai változtatással szemben a vállalati álláspont. A vállalat számára már úgy jelentkezik, hogy a 800 ezer forintos töhletköltséggel szemben a megtakarított víz áraként csupán 500 ezer forint megtakarítás jelentkezik. Hiába jelentene az új technológia a népgazdaság számára továbbra is ugyanúgy 200 ezer forintos megtakarítást, a vállalatnál 300 ezer forintos eredményromlás jelentkezne. összefoglalva azt kell megállapítanunk, hogy a vállalati érdek csak akkor felelhet meg a népgazdasági érdeknek, ha a vállalatok költségei között szerepelhető minden költségelem, tehát az élőmunka, a vásárolt anyagok és szolgáltatások árszínvonala megegyezik, vagy áraik úgy aránylanak egymáshoz, ahogy a bennük megtestesülő társadalmilag szükséges munkamennyiségek. Sajnos ez a követelmény korántsincs kielégítve a vízügyi szolgáltatások jelenlegi formájában. Számításaim szerint, ha & vízügyi szolgáltatások árképzésében az eszközhasználati díj, az eszközarányos nyereség ugyanúgy számbavételre kerülne mint pL az ipari eredetű termékek áraiban, akkor a vízügyi szolgáltatások árszínvonala legalább háromszorosa lenne a jelenleginek. Vagyis jelenleg minden adott összegű vízügyi szolgáltatás mögött háromszor annyi társadalmilag szükséges költség áll mint a vele azonos összegű ipari termékek mögött. Ez a közgazdasági adottság óriási mértékű pazarlást okoz a felhasználóknál, mivel azok érdeke messze nem egyezik meg a társadalmi érdekkel, vagyis azzal, hogy a víz és a vízmegtakarítás között mindig azt válassza, ami a társadalom számára célszerűbb. Jelenleg még akkor is vizet használ fel a vállalat, ha annak megtakarítása a társadalom számára felébe sem kerülne, mint a termelése, mert a vizet az egyéb termékekhez és szolgáltatáshoz viszonyítva harmadáron kapja. A termelői árrendszer megalkotása során tehát messzemenően azt a szempontot kell figyelembe venni, hogy minden, termék és szolgáltatás árszínvonala megközelítőleg egyforma legyen. Ez azért szükséges, mert az átlagosnál alacsonyabb árszínvonalú termékek és szolgáltatások iránt mesterséges keresletet támasztunk, azokkal a felhasználók ésszerűtlenül pazarolni fognak A szolgáltató kapacitásokban való akkut lemaradás, és a nagymértékű beruházási forráshiány azt indokolta volna, hogy a szolgáltatások árát magasan állapítsák meg, hogy azok árában kellő súllyal szerepeljen a lekötött eszközök nagysága, azonban az ellenkezője történt. Összefoglalva tehát azt kell leszögezni, hogy a termelő célokat szolgáló vízügyi szolgáltatásokkal csak akkor biztosítható a népgazdasági érdeknek megfelelő racionális gazdálkodás, ha az igénybevevők, a felhasználók azok ellenében olyan árat kénytelenek fizetni, amely ugyanazokra az árképző elvekre épül, mint a többi termelői ár, ha a termelői árak aránya megbízhatóan tükrözi a mögöttük lévő termékekben megtestesülő társadalmi ráfordításokat. Röviden utalnom kell arra, hogy a mezőgazdasági célokat szolgáló vízszolgáltatások árára a fenti elv alkalmazása azt jelenti, hogy mivel a mezőgazdasági termelői arak színvonala mintegy 30%-kal alacsonyabb az ipari szektor árszínvonalánál, ennek a csökkentett árszínvonalnak kellene a vízárakban is érvényesülnie. Sokkal bonyolultabb a társadalmi szempontból legmegfelelőbb fogyasztói árak megállapítása. E téren még számtalan megoldatlan problémával állunk szemben. Tudni kell, hogy végső soron minden társadalom termelési arányait a fogyasztási szükségletek határozzák meg, ezek azonban végső soron bizonyos széies határok között attól függenek, hogy milyen feltételek mellett juthat a fogyasztó ezen javakhoz, milyen ezen javak fogyasztói ára. A fogyasztó csak akkor tud társadalmi szempontbóíl helyesen választani a fogyasztási javak kínálatából, ha a javak árai értékarányosak. A fogyasztói árakra vonatkozó elvet nem szabad azonban, minden területen érvényesíteni. Vannak olyan áruk és szolgáltatások, melyekből a fogyasztók az önköltségnek megfelelő áron nem igényelnének annyit, amennyire a társadalom érdekében szükség volna. A másik oldalon, vannak olyan cikkek, melyek fogyasztása az önköltségnek megfelelő árszinten egészségtelenül magas volna. Az első csoportba tartozónak tartom a gyógyszert, a tankönyvet, az egész egészségügyi ellátást, nem utolsó sorban az ivóvizet, a második csoportba a szeszesitalokat és a dohányárut. Aligha vitatható az olcsó gyógyszer társadalmi szempontból való előnye. Igaz, hogy ma sokan sápítoznak afölött, hogy néhány százmillió értékű gyógyszert feleslegesen váltanak ki, elpazarolnak. Ezt azonban a tudat jelenlegi fokán szükségszerűnek és a lehetséges veszteségek közül a legkisebbnek tartom. Véleményem szerint az értéküknek megfelelő gyógyszerárak mellett egy sor betegség megelőzésével, vagy a gyors beavatkozással késlekednének és ezzel nagyság-