Hidrológiai tájékoztató, 1972

Bélteky Lajos: A meddő szénhidrogénkutató fúrások víztermelésre való hasznosítása

A meddő fúratok hasznosítását a NIM, PM és OT 1/1958. sz. alatt kiadott együttes utasítás szabályozta. 1960. óta 1972, január l-ig a kőolajipar 616 meddő kutatófúrást adott át hasznosításra, s ezek közül 120 volt olyan, amely kedvezőtlen vízföldtani viszonyok folytán, vagy műszaki okokból nem volt víztermelésre kiképezhető, 99-ből pedig már a jelenlegi állapotában termelhető víz. Ennek ellenére azonban a kutak jó részét lezárták, mert vagy kevés volt a vízhozam, vagy a fúrás befejezésével nem volt. és még ma sincs jelentkező a víz hasznosítására. A több mint tízéves tapasztalat azt mutatja, hogy a kutatófúrást végző berendezés leszerelése és elvonulása utáni években mindössze 10—15 meddő olajkutató fúrást képeztek víztermelő kúttá. Egy nemrégiben megjelent dokumentum-regény (Mocsár Gábor: Égő arany) is részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel, s nagy reményeket fűz a meddő olajkutató fúrásoknak hévíztermelésre való felhasználásához, s érthetetlennek tartja e lehetőségek kihasználásának elhanyagolását. Vizsgáljuk meg, hogy miért nem v.alósul meg ez a gyakorlatban? A hasznosítás nehézségei Felmerülhet mindjárt az a kérdés, hogy az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt (OKGT) miért nem végzi el minden egyes meddő fúrásnak melegvíz termelő kúttá való kiképzését, hiszen ilyen módon a későbbi újna felvonulás nagy összeget kitevő költségét meg lehetne takarítani. A gyakorlati tapasztalatok szerint nehézséget jelent elsősorban az a körülmény, hogy a szénhidrogénkutató fúrások túlnyomó része várostól, községtől, tehát lakott területtől több km távolságra van, ami a fürdő és kommunális fűtés céljára való hasznosítás szempontjából igen kedvezőtlen. Ilyen esetben tulajdonképpen csak a mezőgazdaság jöhet szóba a hévíz hasznosítására, fürdő pedig csak kivételes esetben, de ott is alaposan megnöveli a hasznosítással kapcsolatos beruházási költségeket, ahol a létesítményhez még bekötő útról és elektromos vezetékről is kell gondoskodni. Példaképp megemlítem az Endrőd—1., Szarvas—3.. Tótkomlós—18. (Végegyháza), Demjén—-42. (Egerszalók), Túra—4. jelű üzemképes állapotban lévő, nagy hőmérsékletű, nagymennyiségű értékes hévizet szolgáltató kutakat, melyeknek hasznosítására eddig még nem akadt jelentkező. Vannak azután olyan furatok, melyeknek alsó részében többszáz méteres szakasz maradt béléscsövezés nélkül .,nyitva", a melegvíz termelésre pedig akkor lesz alkalmas a furat, ha az alsó nyitott szakaszba béléscsöveket helyezünk el. különben a furat termelés közben beomlik. Ennek a munkának a költsége 700— 800 ezer Ft-ot. sőt még többet is kitehet, mert megfelelő teherbírású berendezést kell a furatra állítani. Ezt a műveletet kellett végrehajtani .a büki fürdő kútjának üzembehelyezése során. Számos olyan eredménytelen kutató fúrás is van. melybe 10—15 cementdugót építettek be, a perforálással már megnyitott rétegek lezárása céliából. Ha azután a rétegvizsgálatok elvégzése után valamelvik mélyebben települt réteg látszik melegvíz nverésére alkalmasnak, akkor a felette levő cementdugókat ki kell fúrni, és a közbenső szakaszokban a perforációkat el kell cementezni. Ezek a műveletek is olyan költségek, hogy egy olyan furatnál, amelynek hasznosítási lehetősége még nincs biztosítva, semmi esetre sem érdemes a víztermelő kúttá való kiképzést elvégezni. Jellemző példa ezekre az Oltárc—2. jelű fúrás, melyben a legalsó nyitott szakaszból nyert 94 C-os. nagy bromid (69,5 mg/l) és jodid (50.7 mg/l) tartalmú hévizet 13 cementdugóval zárták le. s az alsó nyitott szakasz 500 m hosszú. Mindezeken felül még a községtől való elég nagy (4 km) távolság is nehezíti a kút hasznosítását. Azt is számításba kell venni, hogy a hévizes kutak túlfolyó vizének elvezetéséről is gondoskodni kell. A legújabb gyakorlat szerint addig a rétegnyitást nem is engedélyezik a vízügyi és a bányászati hatósági szervek, amíg a befogadóig való vízelvezetés, vagy legalábbis egy víztároló el nem készül. Ennek költsége több százezer forintot kitehet. Min4ezeket figyelembe véve, mielőtt a meddő szénhidrogénkutató furatból nyerhető hévíz felhasználási lehetősége tisztázva, s a hasznosítható létesítmények beruházási költsége biztosítva nincs, nem kifogásolható, hogy a kútkiképzési munkákat nem végzik el, mert ha a hasznosítás nem valósul meg, esetleg feleslegessé válik a rétegnyitás, és az előre elkészített vízelvezetés. Ha viszont már fúrás közben van érdeklődő és jelentkező a hasznosításra, leghelyesebb, ha a hasznosító a fúró vállalattal előre megállapodik meddőség esetén a víztermelésre való kiképzési munkák elvégeztetésére. Ilyen megállapodásnak újabban a kőolajipar részéről már nincs akadálya. A rétegnyitás költségét — természetesen — a hasznosító viseli. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján azonban rá kell mutatni arra. mi az oka. hogy jóval kevesebb meddő szénhidrogénkutató fúrást lehet hévíztermelésre kiképezni, mint ahogyan a kérdéssel csak felszínesen foglalkozók gondolják. A már említett nehézségeken kívül csökkenti a víztermelésre felhasználható fúrások számát az a körülmény is. hogy legalább 400—500 l/p az a vízhozam, amelyre akár fűtési, akár fürdési célra hasznosítást érdemes, gazdaságos tervezni. A kis vízhozamoknak az a hátránva is megvan, hogy a víz lassú felszállása miatt előálló nagy lehülési veszteség következtében a víz hőmérséklete alacsony marad. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a hévíznyerés eredménye a szénhidrogénkutató fúrásoknál a vízhozamot illetőleg jóval kockázatosabb, és isep sokszor kisebb. mint a kifejezetten hévízkutató fúrásoknál. Igazolják az utóbbi megállapítást a debreceni kertészet, a kiskőrösi, kabai. nagykőrösi, kecskeméti, karcagi, szolnoki fürdők részére készült úiabb fúrások, melyeknek a vízhozama jóval nagyobb, mint az ugyanott levő régebbi olajkutató fúrásokból kiképzett kutaké. Ennek az a magyarázata, hogy a szénhidrogén kutatás során a víztartó rétegeket nem részesítik olyan védelemben, mint a vízkutatás során. Az előbbieknél nem szükséges, ho<?v a csak víznyerésre szóba jöhető rétegeket egymástól un. palástcementezéssel elválaszszák, elzárják, ezért sok esetben — főleg a régebbi fúrásoknál — nem tartották szükségesnek a csőrakat vésig való cementezését. Ha ez hiánvzik, abban a szakac^ban semmi sem akadálvozza meg. hogy a különböző nyomású rétegek a cső külső palástia mentén kancsolatba kerüljenek eeymással, s a béléscső mögötti iszap rácsússzék a már termelő rétegekre, s lerontsa a kút. közvetlen környékében a termelő norózus réteg áteresztő kéoességét. s ennek következményeként a kút vízhozamát. Ez az egyik oka annak, hogy a régebbi szénhidrogérakutató fúrásokból kiképzett víztermelő kutak vízhozama jóval kevesebb az országos átlagnál. Nem vonatkozik ez azokra a kutakra, amelyek nem a porózus rétegekből, hanem a karbonátos, hasadékos kőzetekből nyerik a vizet, mint pl. Bükkszék, Egerszalók. Bük, Rábasömién, Zalakaros. Az 1972. január 1-i helyzet szerint hazánk kb. 466 db 35 C°-nál melegebb vizet termelő kútja közül 90 volt olyan, melyet szénhidrogénkutató fúrásból képeztek ki víztermelésre. Ezeknek a kutaknak az öszszes vízhozama 52.000, a

z átlagos 580 l/p, a 466 kút országos átlaga pedig ennek kb. a kétszerese. Az 580 1/p-es átlagot a hasadékos. karbonátos kőzetből termelő kutak többszörösen nagyobb vízhozama javítja meg. 1972.