Hidrológiai tájékoztató, 1971

Dr. Szekrényi Béla-dr. Szabó László: A másodlagos szikesedés és a belvíz

ható. El kellett egymástól választani a tudományban használatos megjelöléseket az államigazgatásban szükséges megjelölésektől. Minthogy az érdekelt szaktudományok — elsősorban a hidrogeológia — a természetben történő előfordulásokkal foglalkoztak, ennek folytán az általuk használt tudományos megjelölésekben az ásványvíz, illetőleg gyógyvíz megjelölés a feltárt vagy feltört vízre vonatkozott, függetlenül a tényleges felhasználástól. Ezzel szemben az egészségügyi igazgatás — megfelelő előfeltételek fennforgása mellett — ezeket a vizeket hivatalosan minősítette azzal, hogy részükre az ásványvíz, illetőleg a gyógyvíz megnevezés használatát engedélyezte. Az elnevezések mindkét esetben azonosak voltak, s gyakran kellett vizsgálni, milyen értelemben használták azokat. A 11/1965. (VII. 11.) Korm. sz. rendelet, valamint a végrehajtása tárgyában kiadott 4/1966. (VII. 6.) EüM sz. rendelet megoldotta mind a tudományos meghatározás, mind pedig a jogszabályi elrendezés kérdését. Tudományos szempontból — ezúttal először rendeletben — körülírta az ásványvíz és gyógyvíz fogalomkörét (4/1966.) (VII. 6.) EüM sz. rendelet 36. §), államigazgatási jogi szempontból pedig megszabta, hogy előírt feltételek fennforgása esetén ezeknek a vizeknek a „elismert ásványvíz", illetőleg „elismert gyógyvíz" megnevezés engedélyezhető (ugyanezen rendelet 37. §). A fogalmak ekként elhatárolódtak, s a szóban lévő kérdés lezártnak volt tekinthető. A rohamos fejlődés korszakát éljük, amikor a jogszabályok is gyakran módosításra, kiegészítésre szorulnak, így van ez a gyógyfürdőügy terén is. Egy közel 5 éves időköz után már gondolni kell a korrekciókra. Ilyen újabb legiszlatív munka során merült fel a gyógyvíz fogalmának értelmezése körüli vita. Mielőtt ebben a kérdésben állást foglalnék — részben saját tanulmányaim álapján — nem látszik érdektelennek röviden említést tenni arról, hogy néhány gyógyfürdőügyi szempontból különösen jelentős ország jogrendszere miként oldotta meg a nálunk újabban felmerült vitás kérdést. Ausztriában a „Bundesgesetz vom 2. Dezember 1958. über natürliche Heilvorkommen und Kurorte" 1. §-ának (3) bekezdése így szól: „Unter Heilquellen im Sinne dieses Budesgesetzes werden Quellen verstanden, dérén Wasser auf Grund besonderer Eigenschaften und ohne jede Veránderung ihrer natürlichen Zusammensetzung eine wissenchaftlich anerkannte Heilwirkung ausüben oder erwarten lassen." A törvény 2. §-ának címe: „Anerkennung als Heilvorkommen". A szövegből kitűnőleg olyan forrás is gyógyforrásnak tekinthető, amelytől gyógyhatás még csak várható, tehát nyilvánvaló, hogy a vizet gyógyhatás szempontjából még nem próbálták ki. A gyógyforrás „elismerése" ilyen esetben is bekövetkezhetik. Csehszlovákiában, az Egészségügyi Minisztériumnak 1956. júli. 18-i körlevele (a természetes gyógyfürdők és természetes gyógyforrások védelméről) tartalmaz ide vágó rendelkezéseket. A III. rész 4. § (1) bekezdése a következőket tartalmazza: „Zu natürlichen Wasserheilquellen können genügend ergiebige Quellen solcher natürlich vorkommender Wasser erklárt werden, die ... c) in dem Zustand, in dem sie in der Natúr auftreten, oder nach einer Behandlung, durch die weder ihre physikalischen oder chemischen Eigenschaften wesentlich beeintráchtigt wurden, verwendungsfáhig für Heilzwecke sind". A szövegezésből az tűnik ki, hogy a minősítés egyik kritériuma a gyógyászati célokra alkalmazhatóság, nincs azonban megszabva, hogy ennek megállapítása miként történjék. A rendelkezés hivatalos minősítéssel kapcsolatos, tehát a természetes előfordulásnak nincs speciális megjelölése. Ez hasonlít a mi 1965. előtti jogi elrendezésünkhöz. A hivatkozott körlevél 9. §-a szerint a természetes forrást a fenti eljárás mellett akkor lehet ásványvíznek (Quellen von Mineraltafelwásser) minősíteni, ha 6 g-nál kevesebb oldott anyagot tartalmaznak, amelyhez nem csatlakoznak szilárd vegyületek, az oldott anyagoknak pedig sem egyenként, sem összességükben nincs kifejezett gyógyászati hatásuk. Ez az elrendezés arra mutat, hogy a gyógyforrás az általános fogalom és az ásványvizes forrás a speciális fogalom. A hazai jogalkotásunk ezzel ellentétes rendszert követ. Az ásványvíz fogalmából vezeti le a gyógyvíz fogalmát. (Időközben a Cseh szövetségi államban új elrendezés történt az 1972. április 17-én kiadott 26. sz. egészségügyi miniszteri hirdetménnyel.) Franciaországban az 1922. január 12-i „décret" 1. §-a adja meg a természetes ásványvíz fogalmát a következőkben: „Les dénominations: „eau minérale" — „eau minérale naturelle" — ou tout autre contenant ces mots, sont réservées aux eaux douées de propriétés thérapeutiques, provenant d'une source dont l'exploitation a été autorisée, par décision ministreielle, dans les condition prévues par les lois et réglements en vigueur." A természetes ásványvíz alatt tehát gyógyvizet értenek, egyéb, fogyasztási célokat szolgáló vizek megjelölése: „eau de source", „eau de boisson". Dr. K. Fricke a későbbiekben többször hivatkozott tanulmányában rámutat arra, hogy az orvostudomány szempontjából jobban felel meg az „eau médicinale" megjelölés. Az ásványvizes források védelméről az Egészségügyi Kódex 735—751. §-ai rendelkeznek. Lényeges rendelkezés, hogy ezek a források közérdekűvé (közhasznúvá) nyilváníthatók. Nem tévesztendő össze a „station hydrominéral" megjelölésben használt vízmegjelölés a gyógyvíz fogalmával. Ez a nomenklatúra olyan gyógyhelyre vonatkozik, amelynek területén egy vagy több ásványvizes forrás van (1. az 1919. szeptember 24-i törvényt a gyógyhelyek, klimatikus gyógyhelyek stb. létesítéséről). Olaszországban az 1919. szeptember 28-i, 1924. számú királyi rendelet szabályozza a kérdést. Az 1. § első bekezdése szerint: „Agli effetti della legge 16 luglio 1916, n. 947, sono considerate acque minerali quelle che vengono adoperate per la loro proprieta terapeutiche od igieniche speciali, sia per la bibita sia per altri usi curativi." A 2. § első bekezdése szerint: „Si considera acqua minerale naturale quella che viene offerta all'uso cosi come scaturisce della sorgente". A rendelet 5. §-a szabályozza a természetes ásványvíz árusításra szóló felhatalmazás körüli eljárást. A fenti meghatározásokban a természetes ásványvíz gyógyvizet jelent. Egyéb fogyasztásra kerülő forrásvizek megjelölésére az „acqua di tavola" elnevezés használatos. A Német Szövetségi Köztársaságban a vízügyi törvények az alábbi meghatározást tartalmazzák: Gyógyforrások olyan természetes úton feltörő vagy mesterségesen feltárt vizek, vagy gázelőfordulások, amelyek meghatározott feltételek alapján alkalmasak gyógycélokra történő felhasználásra. A Deutscher Báderverband a gyógyhelyek, üdülőhelyek, gyógykutak fogalommeghatározása során viszont az alábbi szövegezést használja: „Természetes gyógyvizek a gyógyforrásokból származnak, azok természetes úton törnek fel vagy mesterségesen lesznek feltárva. Orvosilag igazolt tulajdonságokkal kell rendelkezniük." Fenti meghatározásokat dr. Kari Fricke, a marburgi egyetem professzora, főgeológus közli Piestanyban, a II. nemzetközi balneotechnikai szimpózionon (1969) tartott előadásán (Nomenklatur, Begriffsbestimmungen und Sonderstatus der Heil- und Mineralwasser). Ugyancsak ebben az előadásban utal a tárgykört érintő alábbi, korábbi tudományos állásfoglalásokra: H. Küpper szerint „Ehhez (t. i. a fogalommeghatározásokhoz) meg kell jegyezni, hogy az ásvány- és gyógyvízforrásoknál legalább négy különböző munkaterület találkozik, mégpedig az általános természettudományi — geológiai, a kémiai, az orvosi és a jogi vonal. Ezen irányzatok mindegyikének történetileg kifejlődött minták állnak rendelkezésére, amelyek súlypontja gyakran nem jelentéktelen mértékben tér el a többiétől. Ebből következik, hogy az ásványés gyógyvízforrások tekintetében nem áll fenn egy általánosan kötelező osztályozás." W. Fresenius szerint „Ha az utolsó 50 év fejlődését tekintjük, kitűnik, hogy egy ásványvíz minden további nélkül nem jelölhető meg gyógyvízként, mert az utóbbinál előbb a klinikai hatékonyságot is igazolni kell, de az is kitűnik, hogy egyes gyógyvizek nem esnek az ásványvíz fogalomkörébe. 33