Hidrológiai tájékoztató, 1970 június
Dr. Bendefy László: Nopcsa Ferenc a tudós és az ember
Londonból hazatérőben felkereste Bécset, majd a Fogarasi havasokban újabban előkerült őshüllő csontmaradványokat határozta meg. A tél tartamára Egyiptomba utazott, ahol a Kairó közelében levő El-Fayum sivatagban a kiszáradt, homokkal betemetett egykori folyóvölgyeket, kis tavak medencéinek nyomait kutatta. S milyen bámulatos szerencsével! Egyik nap az eddig ismert legősibb ősormányosnak, a Moerotheriumnak teljes koponyájára bukkant! Ezután hetekig vizsgálgatta a környéket, s végül is több teverakomány csontmaradvánnyal gazdagon érkezett vissza Kairóba. Az 1904-es esztendő nagy változást hozott Nopcsa életébe. A Balkánt — Albánia kivételével — már jól ismerte. Most elhatározta, hogy kissé közelebbről megismerkedik a szkipetárok földjének geológiájával. Mi vonzotta oda? Üjabb őshüllő-leletek találásának vagy a terület ismeretlen tektonikája felderítésének vágya? Ilyen okokat kell keresnünk első albániai útjának indítékait illetően. Semmi esetre sem puszta kalandvágy! De mégis kalandok sorozata lett belőle. Elsorolhatatlan kalandok és többször komoly életveszély közepette éveket töltött az albánok között. Elkészítette Észak-Albánia földtani és földszerkezeti térképét. Rengeteg ősmaradványt gyűjtött, s mindezek mellett az albán tárgyi és szellemi néprajznak olyan kincsestárával tért haza 1913-ban Albániából, amelynek azóta sem akadt párja. Évekig dolgozott „Albanien Bauten, Trachten und Geráte Nordalbaniens" c. munkáján, amely a Gruyter-cég kiadásában (Berlin—Leipzig) 1925-ben jelent meg. Émellett 21 néprajzi tanulmányt is írt Albániáról, nem is szólván arról a 12 terjedelmes értekezésről, melyekben Észak- és KözépAlbánia földtani és szerkezeti viszonyairól, vulkáni és mezozóos üledékes kőzeteiről stb. számol be. ÉszakAlbánia első, és a maga nemében kitűnő, részletes földtani térképét ő szerkesztette meg (2). 1913 végén visszatérőben volt Albániából. Űtja során még egyszer felkereste Brüsszelben Dollót, Giessenben a holland származású Versluys professzort és Frankfurtban az öreg Drevermannt. Az ősgyíkok élettani kérdéseit vitatta meg velük. 1914 nyarán ismét folytatni óhajtotta albániai kutatásait, de Conrad vezérkari főnök — mint főhadnagyot — Erdélybe rendelte (5). A háború végén Budapestre jött, majd 1919 elején futárgépen Bécsbe repült, és 1920-ig O. Abel ősélettani intézetében dolgozott. 1920-ban a román kormány a bukaresti tudományegyetem ősélettani tanszékére hívta meg, de ezt Nopcsa nem fogadta el. Ennek ellenére a román kormánytól elkobozott szacsali kastélyát és birtokát visszakapta. A helybeli lakosság magatartása miatt azonban a községből távoznia kellett. Súlyos sebesülésével Budapestre szállították, ahol műtéti beavatkozással és hoszszú, gondos kezeléssel rendbe hozták; de idegrendszere ezt az életveszélyes sérülést teljesen sohasem heverte ki. Három-négy évenként hetekig, hónapokig tartó görcsös fájdalmak kínozták. Ehhez járultak még az Albániában szerzett, súlyos maláriájának időnként vissza-visszatérő lázas rohamai is (5). 1923-ban egészségileg tűrhető állapotban volt. Ekkor Londonba utazott, és a British Museum újabb ősgyíkszerzeményeit tanulmányozta. Több új fajt írt le és határozott meg. Az egyiket angol barátai a személye iránti tiszteletből Mesophis nopcsai-nak nevezték el. Ez időben, angliai tanulmányai alapján állapította meg Nopcsa, hogy az őskori óriásgyíkok (Dinosaurusok) felépítésükben a madarakhoz hasonlítanak. Ugyancsak ekkor bizonyította be, hogy a keskeny medence, a sisakszerű koponya alkat, a csonttarajok és a sarkantyúhoz hasonló függelékek az ősgyíkoknál is, akárcsak a madaraknál, a hímek bélyegei. Neki köszönhető, hogy rendszeres megfigyelései alapján ma már sok kihalt állatfaj vázán felismerjük a nemi különbségeket. Tasnádi-Kubacska bőven foglalkozik Nopcsa paleontológusi nagyságával (2). Nem lehet eléggé méltatni e téren szerzett érdemeit. Drevermann professzor, a német ősélettudósoknak (az 1930-as években elhunyt) nesztora Nopcsa tudását így méltatta: „Korunk legszellemesebb, legélesebb látású paleontológusa" (5., 131. old.). Nasy tisztelettel adóztak A'occsának a kínai és nepáli tudósok, mert földjükről származó igen sok ősmaradványt ő határozott meg. Az az állítás azonban, hogy a Himalayában a kínai és nepáli határövezetben emelkedő hegység egyik csúcsát állítólag Nopcsáról, a mellette levőt id. Lóczy Lajosról nevezték volna el, merőben tévedés, naiv legenda. A „Lo-cse" jelentése Déli-, a „Nup-cse"-é pedig: Nyugati csúcs. Jugovics Lajos és Szentes Ferenc tollából nemrég megjelent tanulmánynak (9) az az állítása, hogy a Londoni Földrajzi Társaságnak 1911. május—június havi jubiláris ünnepségein Sven Hédin javaslatot tett a „Locse" csúcsnak „Lóczy-csúcs" elnevezésére, igaz lehet. Ám ez a javaslat sohasem valósult meg. A „Nup-cse" csúcsnak Nopcsa Ferenc nevével való felcserelésére pedig soha senki sem tett még javaslatot sem. A Német Szövetségi Köztársaságban alkalmam volt ez ügyben beszélni dr. Wilhelm Kick neves Himalaya-kutatóval. Tőle tudom, hogy az indiai térképeken sohasem szerepelt e két csúcs másként, csakis eredeti nevükön. Ez annál inkább valószínű, sőt bizonyos, mivel a Londoni Földrajzi Társaság Sven Hedint 1916-ban — politikai okokból — a társaság tiszteleti tagjai sorából törölte (10). Két évi angliai tartózkodás után Nopcsa hazatért, és a kormányzat felkérésére elvállalta a Földtani Intézet igazgatói tisztét. Bemutatkozó beszédében így nyilatkozott: „Azért vállaltam az igazgatóságot, hogy a Földtani Intézetből nemzetközi tekintélynek örvendő intézetet csináljak, mint az Lóczy alatt volt." Igazgatósága alatt a Földtani Intézetben valóban új élet kezdődött. Terveit — mintha csak megérezte volna éveinek rövidre szabott voltát — felgyorsított munkatempóval igyekezett az intézet tagjaival végrehajtatni. Ezt az iramot többen nem bírták. A jelentések és összefoglaló tanulmányok esetenként túl gyorsan, kellően át nem gondolva készültek el. Mindamellett valóban új és egészséges kutatási irányzat honosodott meg az intézetben. A földtani térképek kiadásának megkönnyítésére az intézetet térképnyomdával szerelte fel. Az intézmény ügyét mindenütt, mindenkivel szemben bátran és keményen képviselte. A teljesen új kezdeményezésektől sem riadt vissza. Szívügye volt a magyar föld tektonikája. Ennek megoldását — igen helyesen — csak a kárpáti keretben tudta elképzelni. Alma az alföldi medencealjzat nagyszerkezeti egységei térbeli vonatkozásainak felderítése volt. Módját maga dolgozta ki. Hogy hogyan, arról Lucas Waagen bécsi professzorhoz intézett leveléből (6., 184—187. old.) szerezhetünk pontos tudomást. Waagenne1 Nopcsa nagyon bizalmas volt. Hozzáintézett leveleiből számos elgondolásáról és tervéről értesültünk. 1928. január 29-i levelében írja, hogy a kőzetek radioaktivitása érdekli, de pillanatnyilag a magyarországi belső vulkáni tevékenységgel foglalkozik. Egy hét múlva (február 5.) közli Waagennel, hogy az idősebb főgeológusokat a Bihar hegység tektonikájának kidolgozására szólította fel; egyben Sümeghy József, Scherf Emil és Rakusz Gyula személyében új tagjai is vannak az intézetnek, és most még egy kémikust keres. Egy hónap múlva (március 5.) rendkívül érdekes levéllel keresi fel barátját. Dalmácia parti övezetére vonatkozó adatokat kér tőle, majd így folytatja „Most állítottam össze a Balkán ásványvíz-forrásainak jegyzékét. Ilyenek csakis a következő helyeken fördulnak elő 1. Az ősi masszívumokon, 2. határozottabban a szerpentin övezetben (Bosznia, a Vardar völgyében), 3. az autochton partmenti láncolatokon. Teljességgel hiányoznak a takarórögök vidékén (észak-albániai tábla, Merdita). A partmenti láncolatoknak azon a szakaszain, amelyek ma is mozgásban vannak, mint például Valonától délre a Peleponnesosig gyakoribbak. Mivel Dalmácia a miocén óta nyugodt terület, Cattarótól É-ra észlelt hiányuk nem csodálatos számomra; és ahogy végigrohantam Dalmácián, egyetlen ásványos forrás se tűnt szemembe." 11