Hidrológiai tájékoztató, 1970 június

A XI. HIDROBIOLÓGUS NAPOK KERETÉBEN MEGRENDEZETT SZIKESVÍZI SZIMPÓZIUM ELŐADÁSAI - Dr. Schiemer Fritz: A Fertő tó bentosza, különös tekintettel a Nematodákra

tett lapos, partmenti övezet származéka, minden bizonnyal olyan anyag, amely legalább részben már a tó korábbi életszakaszaiban rakódott le (e tekintetben az említett Ostracoda-töredékek eredményes elemzése talán nagyobb bizonyosságot hozna). A homokszintet Tauber (1959) folyó víz képződményének tartja, de az is lehet, hogy a kiszáradás alatti szélhatás okozta durva felaprózódás következménye. Hogy valóban a kavicsos zúgok vagy a tógát homokjából származik, ahogyan gyakorta felteszik (v. ö. Sauerzopf 1956), azt csak a kérdéses homokoknak megfelelő, de eddig még nem talált kövületanyaggal lehetne eldönteni. A homok alatt következő szürke, gyakran kékes szintet egyelőre egyáltalában nem lehet korba illeszteni, mivel mindezideig nem találtak benne szerves maradványokat ahhoz, hogy késő jégkorszakinak mondhassuk, egyelőre nincsen támpont, és csakis megfelelő mélységű és átelemzett szelvények ilapján lesz majd eldönthető. Hasonlóan a tó körül csekély mélységben található üledékekben jellegzetes hidegvizi Ostracoda-fauna volt kimutatható Cytherissa lacustrisszal Donnerskirchen, Podersdorf, legutóbb Breitenbrunn mellett (Hermann bölcsészhallgató szóbeli közlése, Egyetemi Földtani Intézet, Wien), amely nagyobb mélységben talán a tóban is kimutatható lesz; persze ebben az esetben is hátra van még a kérdéses réteg kormeghatározása. A délről csatlakozó szelvényekről ezidőszerint csak annyi állapítható meg, hogy rendkívül eltérőek, a csatorna szelvényének gazdag Mollusca-faunája (Limnocythere nélkül) nádas, bizonytalan korú üledékére vall, míg a magyar határ közelében felvett szelvényt feltűnően világos állomány és szubfosszilis anyag teljes hiánya jellemzi; hogy e helyen mindössze az északi tómedence két felső rétegének hiányáról van-e szó és hogy az ezidőszerint meghatározhatatlan korú szint közvetlenül ide illeszkedik-e, egyelőre nem dönthető el. IRODALOM Hassinger H., 1905: Geomorphologische Studien aus dem inneralpinen Wiener Becken und seinem Randgebirge. — Geogr. Abh. 8, Leipzig. Kopf F., 1964: De wahren Ausmasse des Neusiedler Sees 1963. — österr. Wasserwirtsch. 16, 255—262. Küpper H.. 1957: Erlauterungen zur geologisehen Karte von Mattersburg Deutschkreutz. — Geol. Bundescinstalt. Wien. Löffler H„ im Druck: die rezente und subfossile Verteilung von Cytherissa lasustris im Bodensee. Moser I., 1866: Der abgetrocknete Boden des Neusiedler See's. — Jahrb. Geol. Reichanstalt, Wien 16, 338—344. Sauerzopf F„ 1956: Das Werden des Neusiedler-Sees. — Burgenl. Heimatbl. 18, 1—6. Szádeczky—Kardoss E., 1938: Geologie der rumpfungarlandischen kleinen Tiefebene. — Sopron. Tauber A. F., 1959: Geologische Stratigraphie und Geschichto des Neusiedlerseegebietes. — Wiss. Arb. Burgenland 23 18—24. Tauber A. F. und Wieden P.. 1959: Zur Sedimentschiehtfolge im Neusiedler See. — Ebenda 68—73. Wieden P., 1959: Sediment-petrographische Untersuehung des Schlammes vom Neusiedler See. — Ebenda 73—80. A Fertő tó bentosza, különös tekintettel a Nematodákra DR. SCHIEMER FRITZ II. Zoologisches Institut der Universitíit, Wien Jelen dolgozat a Fertő tó eddig ismeretlen Nematodafaunájárói szándékozik ökológiai áttekintéssel szolgálni. Ezzel kapcsolatban két szempontot emelnék ki: elsőnek a fauna térbeli zonációját, mint az eltérő talajviszonyok következményét, másodiknak a fauna sajátos voltát, tekintettel a tó kémiai tulajdonságaira. Az anyagot 1967 őszén gyűjtöttük a tóban harántszelvények mentén végzett mikrofauna-felvételezés során. A bentál számszerűen uralkodó csoportjának a Nematodák bizonyultak, amennyiben persze eltekintünk a Protozoáktól. Harminc lelőhelyen gyűjtött 1336 egyed faji hovatartozását határoztuk meg. Ebben az anyagban a nyílt víz talajából 22 fajból álló fajegyüttes vált ismeretessé. Az 1. ábra bemutatja az egyik faunaanalízis eredményeit tekintettel a dominanciára (az egyes fajok százalékos aránya a teljes egyedszámhoz viszonyítva) és konstanciára (a fajok lelőhelyeinek száma valamennyi lelőhely százalékában kifejezve). Egy mindezideig ritkán gyűjtött alak, a Paraplectonema pedunculatum bizonyult az uralkodó, és legszélesebben telterjedt fajnak. Mind egyedsűrűség, mind lelőhelyek száma tekintetében követte ezt a Tobrilus gracilis, dimiktikus tavak mélyének (profundálisan) jellegzetes faja, amely a Fertőben a nádövezet anaerob térségébe is mélyen behatol. E faj anaerob életmódjára már egy más összefüggésben is rámutattak. Valamennyi többi faj jelentősége csak lokális és számszerűen kicsiny, de mint ahogyan a konstancia-értékek mutatják, több lelőhelyen is előfordulhatnak. Közöttük gyakori alakok is találhatók, mint Tripyla glomerans, Prismatolaimus intermedius, Monhystera filiformis, M. paludicola, Chromadorina bioculata és Chromadorina leuckarti, de feltűnően nagy számban kerülnek elő nagyon ritka fajok is, mint Paraphanolaimus behningi, Monhystrella cfr. hastata, Monochromadora sp., Nygolaimus obtusus és Monhystera hallensis. Mielőtt rátérnék a fajok térbeli eloszlásának a tóban való .isipertetésére, szükséges, hogy a nyílt vízfelület talajviszonyait vázoljam. A felszíni talajrétegek túlnyomórészt egy nagyon finom üledékből állnak, amelyben az 50 mikron alatti szemcsenagyság 70—80%-ra rúg. Csak az északi tómedence keleti partjának egy nagyon keskeny sávja mentén nagyobb a finom homokból áló tartomány, amely helyenként 90% fölé emelkedik. Nagyobb eltérések a szemcsenagyság tekintetében a talajsűrűségben, azaz a kapilláris víztérben lépnek fel. Ezek a különbségek visszavezethetők az erőteljes szélhatásra, amely állandó mozgásban tartja a felső lágyiszapréteget, és végeredményben a nyílt -vízfelület erózióját okozza, a nádövezet peremén bekövetkező felhalmozódás javára. Vastagabb lágyiszaprétegek ennélfogva főleg a nyugati part mentén, és a tó erősebben elnádasodott déli részén található (Löffler, 1970.). Itt alakulnak ki előnyösen a Potamogeton pectinatus és a Myriophyllum laza állományai. A tó középső szakaszán a talaj szilárd, sőt kemény, a lágyiszapréteg nagyon vékony vagy teljesen hiányzik. A keleti part mentén az üledék valamivel lazább, és — mint ahogyan mondottuk — homokosabb. Ezeknek az alzatkülönbségeknek felel meg a fauna zónációja, amely — a jellegzetes formák módszertani elve értelmében — két, számban erősen visszaeső alak alapján jól jellemezhető (2. ábra). A Monhystera paludicola egyedekben gazdag, de fajszegény faunát képvisel, amelyben a Tobrilus gracilis és a Paraplectonema uralkodó. Ez az asszociáció gyérszámú kísérőfaunával a mélyvízi lágyiszap-talajokban fordul elő. A Theristus flevensis a keleti part homokosabb területeinek heterogénebb és fajokban gazdagabb társaságára jellemző. Ebben is megjelennek a Tobrilus és a Paraplectonema. E fajok számaránya azonban. — mint ahogyan ez a 3. ábrán látható ~ a keleti parton lényegesen kisebb. E faunisztikai eltéréseken kívül, mint ahogyan várni lehet, erősen változik az egyes zónák egyedsűrűsége is. Legsűrűbb a település a lágyiszap-biotópokbán, ahol 10

B—10° ind./m

2 egyedszám volt megállapítható. A középső távi talajokban az egyedsűrűség mintegy tí2es hatvánnyal kisebb. 159