Hidrológiai tájékoztató, 1970 június

A XI. HIDROBIOLÓGUS NAPOK KERETÉBEN MEGRENDEZETT SZIKESVÍZI SZIMPÓZIUM ELŐADÁSAI - Dr. Neuhuber Friderike: Adatok a Fertő tó kémizmusához

A tó iszapjának vizsgálata v • I Az iszapvizsgálatokat 1968-ban kezdtük, és ezek folytatását szükségesnek tartjuk. A mintavételi helyek azortosak voltak a vízmintavételi helyekkel. Megállapítottuk, hogy a) az iszapkivonat ionkoncentrációja differenciáltabb, mint a vízé; az iszapkivonat és a víz ionkoncentráció aránya 0,51. Az iszap—víz rendszerben a kationok értékei három szintet képviselnek: legnagyobbak a víz Na és Mg

2+ mennyiségei, következő értékszint az iszapkivonat Na és Mg

2+ tartalmai, és legkisebb értékszintet a (víz)-iszapkivonat Ca

2+ tartalmai képviselik. Az anionok közül legnagyobb értékek a víz hidrogénkarbonát mennyiségei, és legkisebbek az iszapkivonat hidrogénkarbonát értékei. A többi anion közbülső értékkel szerepel. b) Az iszap—víz közötti kölcsönhatásra a két rendszer között a iszapkivonat hidrogénkarbonát és a víz hidrogénkarbonát értéksorainak közepes erősségű öszszefüggése utal némileg. c) Az iszap szervesanyagtartalma 6,36—11,31% között változik, középértéke 7,38%. Az iszap tehát szervesanyagban szegény. Az oldható foszforsav 6,70—13,90 mg/100 g, ami a közepes szintnek felel meg. Az adagolt foszforsav gyenge megkötődése a tófenék homokos, illetve durvaszemcséjű iszapjával függ össze. Oldható kálium egy iszapmintában sem érte el a közepes szintet, 5,6—8,6 mg között változnak az értékek, melyek szintén az iszap homokos jellegére utalnak (középértékük 7,07 mg/100 g). A nád növekedése A víz és iszapvizsgálatokból sejthetjük, hogy a víz és az iszap kémizmusának kisebb-nagyobb eltérések a nád növekedését és minőségét is valószínűen befolyásolják. A biometriai vizsgálatok ezt igazolták. A tíz mintavételi területről 100—100 db nádszálat vizsgáltunk meg. Megmértük az összes internódium hosszakat. A mérések alapján kitűnik, hogy az első, leghosszabb internódium vagy a négy egymásutáni leghosszabb internódium átlagos hossza az egyes mintaterületeken jelentősen különbözik. Az első, leghosszabb internódiumok középértékei a mintaterületeken 193 mm és 326 között változik. A négy leghosszabb internódium középértéke pedig 581— 1106 mm között ingadozik. Az internódiumok kémiai, hisztokémiai vizsgálatára még nem került sor, pedig rendkívül értékes lenne az egyes mintaterületek talaja, borító vize, és a nád minősége közötti összefüggés vizsgálatához. A következő években ennek a problémának megoldásához szükséges kutatások: 1. A tápanyagok körforgása (Iszap—víz—nád). 2. A nád kémiai, hisztokémiai vizsgálata. 3. Az iszap kémiai vizsgálatának folytatása. 4. A vízkémiai vizsgálatok kiegészítése redoxpotenciálvizsgálatokkal. 5. Az iszap és a borító víz mikrobiológiai vizsgálata a nádparcellákon. Reméljük, hogy a vizsgálatokban a Fertő tó melletti kutatóállomás is résztvesz. Adatok a Fertő tó kémizmusához Dr. NEUHUBER FRIDERIKE II. Zoologisches Institut der Universitat, Wien A Fertő tó vizének vegyvizsgálatával kapcsolatosan 1830-ból állanak rendelkezésünkre az első adatok (Sigmund és Würtzler 1840). Ezek az adatok azonban ma végzendő összehasonlításra nem használhatók. Moser (1865) megállapította a tó talajának sótartalmát —.ató ebben az időben kiszáradt állapotban volt — és a sók alábbi százalékos eloszlását találta: 85% NaS0

4, 13% NaCl, a maradék Na

2C0

3 és Mg SO,

rből állott. Hasonló adatokat kapott Emszt (1904), aki ezen felül még kevés K

2S0

4, CaS0

4 és MgCl

2 talált. A tó felületa ebben az időben a maihoz képest ''/s-el kisebb volt. A tó sekély volta és a bele folyó felszíni vizek csekély jelentősége következtében vízállását legnagyobb mértékben a klimatikus adottságok határozzák meg. Az erősen változó vízmérőállomásokat a 10—11 éves klímaingadozásokkal hozzák összefüggésbe, amelyek a Brücker-féle 35 éves klímaperiódusokkal kapcsolatosak. Mivel Pichler (1969) szerint a befolyó vizekben 68%-ot képvisel a csapadék, és az elfolyás 87%-a elpárologtatott víztömeg, a vízállás egy meghatározott időn belül viszonylag állandó, sokan felteszik, hogy a tavat földalatti vízfolyások táplálják. Az irodalom a földalatti vízellátás következő lehetőségeivel számol: 1. Talajvízáramlások a Lajta és Duna felől. Geyer és -Mann (1939) szerint a tó víztükrének szekuláris ingadozásai a Duna vízállásával kapcsolatosak. 2. Mélyvizek felhatolása a nezsideri törés övezetében Ruszt és Fertőmeggyes között. 3. Források a tó parti övezetében. 4. A keleti tómedence kútjai (Kochbrunnen, Hoc/c, 1959). Szontagh (1904) vizsgálódásai után arra a felfogásra jutott, hogy nincsenek tóalatti források, és hogy a tó parti övezetének forrásai sem számítanak a vízellátás tekintetében. Véleménye szerint egyedül-a felületi vízfolyások és a csapadék egészítik ki a tó vizét. Schroll (1959) a Vulka és a Fertő vizének kémiai adatait hasonlította össze, és kiszámította a tóvíz vegyi alkatrészeinek dúsítási tényezőit. Megállapítja, hogy a Ca++ 0,3 dúsítási tényezővel nagyrészt karbonátként jön, a Mg++ 2,8 dúsítási tényezővel szintén. S0

4 3 dúsítási tényezővel H

2S, illetve FeS-re redukálódik. K+ 11 dúsítási tényezővel a tóüledék adszorbeálja. Na+ éri el 28 dúsítási tényezővel a legnagyobb értéket, míg a Cl~ dúsítási tényezője csak 14, úgyhogy úgy látszik, hogy a nátriumklorid tartalmú mélyvíznek nincsen hatása a tó vizére. Schroll szerint a sótartalom elvileg a sóban szegény befolyó vizek bepárolgásával lenne magyarázható, csak a klórral szemben mutatkozó nátriumtöbbletet illetőleg lehetséges a talajvíz beáramlás a tócsás területről. A változó vízállás Következtében a fizikai és kémiai viszonyok állandóan változnak. Az össztöménység a vízmérőállomással függ össze. Az elpárolgási maradvány Varga és Mika szerint (1937) 3,5-től 16 g/l és nyáron 20 g/l-ig emelkedett. A tó akkor 50—70 cm mély volt. Hasonlóak lehettek a viszonyok Emszt 1902. évi vizsgálatainak idején is. Hock (1957) 1,8 g/l elpárolgási maradványt állapít meg. A vizsgálat idején a tó mélysége 80 cm és l m között váltakozott. 1967 ősze óta a Nemzetközi Biológiai Program keretében a Fertő nyílt vizének pontos kémiai felvételezése folyik. Ha mármost összehasonlítjuk a legújabb adatokat az 1956 és 1958 közötti elemzésekkel, akkor ma kisebb össztöménységet találunk, ami nagyobb vízállásnak felel meg. Berger (nyilvánosságra nem hozott adatok) 1956-tól 1958-ig 1500—2100 ms közötti vezetőképességet mért, míg 1967 és 1969 között a vezetőképesség 1000 és 1700 ms között volt. Az ion-összegek Berger adatai szerint 21—28 mval/1 között, az 1967 és 1969 között mért ion-összegek 11—23 mval/1 voltak. A vízszintnek 60-as évek elején bekövetkezett megemelkedése az oka a nagyobb vízmérce állásnak és a kisebb 152