Hidrológiai tájékoztató, 1969 június

Dr. Kocsis Árpád: A hazai fürdők üzemeltetési kérdései - Simon Ferenc hozzászólásával

2 mesterséges vízmelegítéssel. Mivel a hideg vizek hőmérsékletét az alábbiak szerint lehet figyelembe venni: kutak vize, átlagosan 12—15 C°, hálózati vízvezeték, nyáron 10—15 C°, hálózati vízvezeték, télen 4— 5 C°, ezért az idényjellegű strandfürdőinkben átlagosan 10—12 C°, az állandó jellegű, zárt fürdőinkben átlagosan 30 C° hőmérsékletemelkedéssel kell számolni. A felmelegedéshez, illetve melegítéshez szükséges hőmennyiség azonban abszolút értékben a felhasznált víz mennyiségének és hőmérsékletének a szorzatától függ: Q = V (t — t

h) kcal Érdekes példaképpen megjegyezni az alábbi összehasonlítást. Ha egy 12 kádas, zuhanyokkal és egy ülőmedencével ellátott tisztasági fürdő percenkénti vízigénye 600 l/p (gyakorlatból vett példa), akkor 10 órás napi üzemben annak kalóriaigénye (10-ről 40 C°-os átlaghőmérsékletre) 11 millió kcallnap. Ha viszont egy 1500 m3-es úszómedence vizét melegítik 10 C°-os hideg vízből 26 C°-ra, akkor ennek hőmennyisége 24 millió kcal/nap, tehát kb. a kétszerese. Itt természetesen a tüzelési hatásfokokat mellőztem. Hogy jobban lehessen érzékelni a számokat — tüzelési hatásfokokat figyelembe véve — a nagy medence melegítéséhez kereken egy vagon 3500 kcal/kg szénre lenne szükség. Hogyan állunk tehát mégis a hideg vízzel üzemelő közfürdőinkkel? Már előre megmondhatjuk, mivel energiaszegény ország vagyunk — rosszul. Hideg vízzel üzemelő idényjellegű strandfürdőnk alig van. Részben energiaellátási, részben pedig hazánk éghajlati és időjárási viszonyai miatt. Mivel nagyobb tömegű víz (500 m! felett) felmelegedésének elméleti felső határa a mindenkori átlag légállapot nedves hőmérséklete (hűtőhatár), ez pedig 32—35 C°, 40%-os relatív nedvességtartalmú levegő esetén is t„ = 23—25 C°, azért medencevizeink mire ezt a hőmérsékletet elérik, már oly mértékben szennyeződnek, algásodnak, hogy gyakorlatilag fürdővíz céljára nem alkalmasak. Ilyen esetekben a vízszűrő, forgató berendezések üzemben tartása szükségszerű lenne. Hogy csak két példát említsek: a pécsi vagy soproni strandfürdők üzemelési gondjai éppen az előbb elmondottakból fakadnak. Bár a pécsi Bolokány strandfürdő fürdővizét hulladékenergiával fűtik — kivételes eset —, csak hideg vízzel rendelkező települések strandfürdőinek üzeme, helyesebben telepítése csaknem lehetetlen. A mesterséges vízmelegítéssel üzemelő fürdőink csaknem kivétel nélkül állandó jellegű fürdők. (Tisztasági fürdők, fedett uszodák.) Nem akarok itt a mesterséges vízmelegítések és a vízellátások különböző módjaira, mint pl. az egyedi vagy központos, nyílt vagy zárt, átfolyós vagy tárolós rendszerekre kitérni, csak annyit kívánok megemlíteni, hogy mind hideg-, mind melegvíz-gazdálkodás tekintetében fontos szerepe van, hogy milyen módszerrel melegítenek. Melegítésnél fontos az egyenletes, csúcsokat nem érzékelő kalóriatermelés. Átfolyás rendszereknél (ellenáram, boiler, boilerkazán) a csúcsigények nem küszöbölhetők ki. Tározós rendszereknél ez a feltétel biztosítható. A fürdők üzemi jellege változó mennyiségű hideg- és melegvízfogyasztást jelent. Tározókkal ez kiegyenlíthető. Kisebb kazánház kell, optimális hatásfokon üzemelhetnek kalóriatermelő egységeink. Érdekes, hogy mesterséges üzemű, hazai állandó fürdőink között ezek a rendszerek alig találhatók meg. Egészséges példája a helyes rendszernek a már düledező, múlt század végi kiskunhalasi tisztasági fürdő. Ha már a különböző vízmelegítési módoknál tartunk, nem mulaszthatom el, hogy ne szóljak néhány szót a víz nyomásának biztosításáról. Amennyire fontos az állandó üzemi nyomás biztosítása egy hideg víz közműben vagy egy távfűtő vezetékben; legalább annyira fontos egy-egy fürdőegységen belül. Az állandó nyomás lehetővé teszi a megbízható szabályozhatóságot, a szerelvények épségét, a hideg és meleg víz egyenletes keverését, és nem utolsósorban a vízzel való gazdálkodást, a szivattyúk jó hatásfokú üzemét. Sokszor épülnek fürdőink víznyomásfokozóval, pedig tudvalevő, hogy azok üzeme tele van a szivatytyúk, kompresszorok üzemén keresztül hibaforrásokkal, és azonkívül még egyenletes nyomást sem biztosítanak. Az állandó nyomás biztosítására magas tárolók a legalkalmasabbak. Erre már találunk egy-két példát, de azt is főleg régebbi fürdőinkben. Víznyomásfokozók beépítése csak ott szükséges, ahol a magasabb nyomást igénylő zuhanyhálózatot el kell választani, pl. medencét töltő vezeték hálózatától. Az előbbiekben nagyon vázlatosan érintettem a csak hideg vízzel üzemelő fürdők víz- és hőgazdálkodását. Szerencsére azonban — jó becsléssel — hazánk fürdőinek évi vízfogyasztása kereken 100 millió m

3, amelyben 75 millió m3 hévízből származik. A hévíz alapközművek rendszerével és problémáival e rövid hozzászólásban nem foglalkozom. Megemlítem azonban azt a másik szélső állapotot — előbbiekkel ellentétben —, amikor egy-egy fürdő vízellátásához kellő mennyiségű, de nagy hőmérsékletű — 70—90 C° — víz áll rendelkezésre. Itt jelentkezik a következő, alapvetően fontos üzemeltetési probléma. Van meleg víz, de nincs hideg víz. Ilyen esettel sok helyen találkozhatunk, csak néhányat említsek: Mezőkövesd, Harkány, Cserkeszöllő, Füzesgyarmat. Ilyenkor gondoskodni kell a víz mesterséges visszahűtéséről. Ekkor jöhetnek szóba a különböző, olcsó üzemű és kis invesztíciós költséget igénylő hűtési módok. Víz- és hőgazdálkodás szempontjából nem mehetünk el szó nélkül a fürdővizek szennyezettségének alakulása mellett. A dr. Bolberitz Károly által bevezetett „szennyezettségi szám", amely a klorid, össznitrogén-tartalom és oxigénfogyasztás differenciális növekedésével arányos, 25