Hidrológiai tájékoztató, 1967

1. szám, május - Dr. Miháltz István: A Tiszalöki vízlépcső helyének földtani vizsgálata

töltve finomhomok- és iszap rétegekkel. A legrégibb holocén mederkitöltések néhol egészen megközelítik a löszfelszín magasságát, a legújabbak azonban mintegy 5 m-rel alacsonyabb felszint alkotnak. A holocénkori mederkitöltések területe tehát a másik nagy egysége a környék felszínének. A területet felépítő képződményeket a fent vázolt települési sorrendben fogom ismertetni. Régibb pleisztocén üledékek. E néven foglalom össze a legmélyebb fúrásaink által feltárt, uralkodólag homokból álló rétegeket. A lösz és a közvetlen alatta lévő rétegek ugyanis kétségtelenül legfelső pleisztocén lerakódások, egyedül ezeknek a korbeosztása tisztázott az Alföldön (7, 4), a pleisztocén régebbi lerakódásainak a szintezése még megoldatlan. A legfelső pleisztocén rétegek, mint említettem, a felszíntől számítva mintegy 10 m vastagságban követhetők, ez alatt az ismert 60 m mélységig uralkodólag homokokból álló rétegeket találunk, kevés közbetelepült iszap és agyag réteggel. A két átvágás vonalában az egy sorban elhelyezett, nagyrészt 25 m körüli fúrások alapján e homokos rétegeknek bizonyos mélységi zónákba való beosztása volt lehetséges, az ennél nagyobb mélységben azonban a kevés számú mélyebb fúrás alapján csak egészen nagy vonalban lehetett az egyes zónákat megállapítani. Ez a 35—85 m A. f. magasságban megjelenő homok rétegsor ugyanis folyóvízi lerakódás eredménye. A folyóvizek folytonos mederváltoztatásai miatt az azok által lerakott rétegek vízszintes irányban is kicsiny kiterjedésűek, ezért fúrási szelvényben egyes rétegek nem igen követhetők. A földtani idők folyamán azonban kéregmozgások (emelkedés, vagy süllyedés), következtében a folyóvizek esési viszonyai, továbbá a klíma, főképpen a csapadékmennyiség változásai miatt pedig azok vízmennyisége változott, ami együtt járt a folyóhordalékok szemcsenagyság változásával. így pl. az Alföld intenzívebb süllyedési időszakaiban a folyóvizek nagyobb esésük miatt durvább szemcséjű hordalékot szállítottak és raktak le, és hasonló következményeket idéztek elő a csapadékban gazdagabb időszakok is. A pleisztocén folyamán mindkét folyamat többször ismétlődött, innen van, hogy finomabb és durvább folyóvízi hordalékokból álló mélységi zónákat különböztethetünk meg. Ezek a zónák, ellentétben az azokat alkotó egyes rétegekkel, nagyobb távolságokon belül, regionálisan követhetők. A jellegzetesen folyóvízi származású homokrétegek között, mint említettem, alárendelten fordulnak elő iszap-, sőt agyag rétegek is, ezek állóvizekben rakódtak le. A kis vízszintes kiterjedésűek elhagyott folyómedrekben, a nagy kiterjedésűek pedig tavakban, mocsarakban. Ilyen nagyobb kiterjedésű, összefüggő állóvizekről tanúskodó rétegeket ebben a mélyebb zónában nem találunk, feltűnő azonban, hogy valamennyi mélyebb fúrásban nagyjából ugyanazon mélységben jelennek meg vékonyabb-vastagabb iszapos finomhomok, iszap és agyag rétegek, összefüggően nem köthetők össze, de nagyjában ugyanazon mélységben való megjelenésük miatt megjelölik azokat a szinteket, amelyeknek lerakodási idejében a felszíni- és vízviszonyok több lehetőséget adtak állóvízi lerakódások létrejöttére. Lehettek ezek a lerakódások helyenként kiterjedtebbek és vastagabbak is, de néhol az utána következő folyóvízi eróziónak eshettek áldozatul. Az Alföldnek a peremektől távolabbi részeiben ezek az iszapos, agyagos rétegek vastagabbak és egész vidékeken át követhetők. Ha végignézzük a nagyobb mélységű fúrásokat, ezek szelvényeiben a következő szintekben tűnnek fel ilyen rétegek: A 60 m-es fúrások legalján, a 35—40 m tszf-i magasságokban majdnem minden fúrásban 0,5—1 m vastag agyag rétegek jelennek meg. Ezek többnyire iszapos agyagok, sőt a legtöbbször vékony, pár mm-es, legfeljebb 1—2 cm-es iszap vagy iszapos finomhomok rétegecskék vannak közéjük települve. Mindenütt karbonátmentesek (mésztelenek), a rázompusztai 34. sz. fúrásban kissé humuszosak. E legalsó agyagos szint fölött, pár m-es homokos rétegsor után, 40—45 m tszf-i mélységben iszap rétegek jelennek meg. Legvastagabb a R. 45. fúrásban feltárt, majdnem 3 m-es, finomhomok vékony közbetelepüléseivel tarkázott homokos iszap réteg, a többi fúrásban legfeljebb 1 m-es, de többnyire csak 1—2 dm-es több részre tagolt agyagos, vagy homokos iszap réteg jelöli azt a szintet. Ezek az iszapok is majdnem mindenütt mésztelenek, két helyen mutatnak kevés karbonáttartalmat. Még egy iszap-szintet találunk, amely majdnem az összes fúrásokban jelentkezik, mégpedig az átfúrt rétegsor közepe táján, a 60—65 m tszf. magasságban. Ennek a szintnek a mélységbeli eltérései a legnagyobbak. Feltűnő a Tisza-jobbparti IV. és V. fúrásokban jelentkező iszaprétegek közti kb. 4 m-es magasság különbség. Hogy azonban mégis ugyanazon lerakodási szintbe tartoznak, azt igen valószínűvé teszi az, hogy mindkét előfordulásnak elég nagy karbonáttartalma van. A jelentékeny mélységkülönbség ellenére itt sem lehet utólagos elmozdulásra gondolnunk, mert különben a legmélyebben megjelenő agyagrétegeknek is ugyanilyen értelemben kellene eltolódva lenniök, amit azonban egyáltalában nem találunk. Ez a középső iszap-szint legjobban a rázompusztai 34. sz. fúrás rétegei közt fejlődött ki, itt 8 m-en belül 4, egyenként 0,5—2,0 m-es finomhomok közbetelepülésekkel tarkázott agyagos iszap rétegeket találunk. Az innen 150 m-re D-re levő 50. sz. fúrásban ezek a jelentős vastagságú iszaprétegek már egyáltalában nem jelentkeznek, mederváltoztatás következtében előállott letárolásnak estek áldozatul. Hogy azonban eredetileg nagyobb területen rakódtak le mutatja az, hogy a 2,5 km távolságban levő jobbparti fúrásokban is megvannak ugyanebben a mélységben. Meg kell még említeni egy jelentéktelenebb iszapszintet a 70—75 m A. f. magasságban. Ezt csupán 10— 20 cm vastag, 1—4 réteg képviseli, amelyek azonban az összes fúrásokban kb. ugyanabban a mélységben jelentkeznek. Az agyag- és iszaprétegek szemcseösszetételéről és fizikai tulajdonságairól a felsőbb szintek tárgyalásakor lesz szó, amelyekben ezek a rétegek jelentősebb szerepet visznek. A felsorolt iszapos-agyagos szintek csak csekély megszakításai az 50 m körüli vastagságú homokrétegsornak. Ebben is megkülönböztethetők határozott mélységi zónák a homokok szemcsenagysága alapján. A homok szemcsenagyság szerinti felosztásában figyelembe kellett venni a helyi adottságokat. Bizonyos szemcsenagyság kategóriák ugyanis határozottan jellemeznek egyes mélységi szinteket, illetőleg egyes szintekben az általában használt szemcsenagyság kategóriákon belül, ennek finomabb vagy durvább változata annyira következetesen jelenik meg, hogy indokolt volt a szemcsenagyság csoportokat kissé részletesebbé tenni. A kavics (5 mm-nél nagyobb) és murva (5—2 mm O) megkülönböztetése általánosan elfogadott. A fúrásainkkal feltárt rétegekben mindig csak alárendelten jelentkezett, mint a durva homok elegyrésze, ennek megfelelően durva kavics sohasem fordult elő. Szemcsenagysága többnyire 1—2 cm, ritkábban találtam 3—4 cm (D kavicsot. A kavicsok anyaga a legtöbb esetben kvarcit, néha egyéb kristályospala elegyrészekkel, igen gyakran kemény, mésztelen, kovás kötőanyagú homokkő, ez utóbbi az Erdős Kárpátokból való származásra vall, tehát tiszai eredetű. Ezeket a homokkő-kavicsokat gyakran nehéz megkülönböztetni a szintén kovás kötőanyagú homokkonkrécióktól, amelyek igen gyakoriak a homok rétegekben. Ezek is mindig mésztelenek, meszes kötőanyagú konkréciók csak a legfelső pleisztocén rétegekben vannak, a löszben és a lösz alatti homokokban. A kovás kötőanyagú konkréciók a közép- és durvaszemű homokrétegekben fordulnak elő, mégpedig a durva homokokban gyakran kaviccsal együtt. Ilyenkor előfordul, hogy görgetettség nyomait mutatják, tehát abból a rétegből, amelyben eredetileg képződtek, átmosattak. Az eredeti helyükön levő homokkonkréciók laposak, 1—2 cm vastagság mellett néha 8—10 cm szélesek. A fenti kifejlődéstől kivételesen eltérnek a rázom93