Hidrológiai tájékoztató, 1967

1. szám, május - Dr. Schréter Zoltán: A geológiai és a hidrológia kapcsolata

pították meg, amiket az illetékes bányakapitányság, mint főhatóság elfogadott és jóváhagyott. A fentebb közöltekből láthatjuk, hogy a geológia és a hidrológia mindig szoros kapcsolatban állott egymással. Ez a jó kapcsolat a jövőben is megmarad, s egymás támogatását a jövőben sem nélkülözhetik. * * * A víz, közelebbről az édesvíz az emberiségnek a földön való léte nézőpontjából a levegővel együtt nélkülözhetetlen. Az ipari nyersanyagokban oly szegény Magyarországnak tehát egyik legfontosabb, a földből nyerhető nyersanyaga, amit a természet nyújt, a víz. Ezért ezt meg is kell becsülnünk. A föld felszínére hulló csapadék növényvilágunkat táplálja, és növeli, állatvilágunk vízszükségletét ellátja, talajvíz és rétegvíz kútjaink, forrásaink vizét nagy szárazságok után pótolja, és egyensúlyban tartja. Azután itt vannak a földalatti vizeink, amelyek egyfelől a pleisztocén és harmadidőszaki képződmények vízáteresztő rétegeiben felhalmozódtak, s amelyeket fúrások segélyével feltárunk s felszálló, vagy a felszín alatt maradó pozitív vagy negatív artézi kutak révén az emberiséget kifogástalan minőségű ivó- és használati vízzel látjuk el. Másfelöl a karsztvizek, amelyek a karsztosodott mészkő- és dolomitterületeink belsejében, egy régebbi földtani időszak folyamán létrejött hasadékokban üregés járatrendszerekben és barlangokban később nagy tömegben felhalmozódtak. A karsztvizek helyenként bővizű karsztforrások alakjában a külszínre törnek, és ma már több helyen városok vagy ipartelepek vízellátását szolgálják. Itt vannak továbbá hévizeink és gyógyvizeink, amelyek a gyógyulást kereső emberiség szolgálatára állanak. Ugyanúgy a keserűvizeink is, amelyek külföldön is ismeretesek. Végül felemlíthetjük, hogy van néhány szénsavasvizű forrásunk is, amelyek igen jó üdítő italok. Ezek erőteljesebb kihasználása célszerű lenne, tekintettel arra, hogy a mesterségesen előállított szénsavas vizek távolról sem fedezik ma már a szükségletet annak ellenére, hogy szénsav bőven állana rendelkezésünkre. A földből nyerhető nyersanyagaink közül csak a fekete- és barnakőszenet, a kőolajat, a földgázt és a bauxitot, a kevés vas- és színesércet említem fel. Ezenkívül ott vannak még a kőbányászat, a mész- cementipar, a porcellánipar és az üvegipar nyersanyagai, a bentonit, a kovaföld, perlit stb. Mindezek nagy értékek, de ha nemcsak a következő száz esztendő szükségleteit tekintjük, hanem századokkal tekintünk előre, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nyersanyagaink — néhányat kivéve — nem tekinthetők olyanoknak, amelyek hosszú évszázadokon át ezután is rendelkezésünkre állanának. Ezek lassanként fogynak, végül kimerül a készletük, vagy már olyan nagy mélységből kellene azokat kibányászni, hogy kitermelésük nem volna már kifizetődő, vagy a fizikai viszonyok tennék azt lehetetlenné. De a víz, ha okszerűen bánunk vele, s nem pazaroljuk el céltalanul s a szennyeződésektől megóvjuk, örök értékünk marad. Ha a fent elmondottakat figyelembe vesszük, nem találhatjuk túlzásnak azt a véleményt, hogy Magyarország legértékesebb természeti kincse a víz, amely olyan változatos körülmények között is olyan változatos minőségben jelentkezik nálunk a föld felszínén, és a föld felszíne alatt. Igaz és mindenki előtt ismeretes, hogy a víz időnként és helyenként nagy ellenségként is felléphet. Célzok egyfelől nagy és kisebb folyóink hatalmas árvizeire, amelyek időnként óriási károkat okoztak, még az utóbbi évtizedben is. Bízhatunk azonban abban, hogy ezt a kártételt mérnökeink a gátak erősítésével és egyéb módszerek alkalmazásával idővel teljesen megszüntetik. Másfelől nagy veszedelmet jelent a dunántúli eocén barnakőszénbányászatra a karsztvíz. Ha a széntelepek fejtésével a karsztvíz nyugalmi szintje alá kerülnek, s vetődést közelítenek meg, vagy a széntelepeknek a triász mészkőre közvetlenül rátelepülő agyagos fekvőrétegei elvékonyodnak, s ezen a helyen karsztvizet tartalmazó hasadék vagy üveg van, akkor a nagy nyomás alatt levő karsztvíz átszakítja a védő fekvő agyagrétegeket, és elönti a bányának egy részét. Ma azonban, a fejlett technika korában ezt a veszélyt már meg tudják fékezni. Szerencse, hogy ez a veszély csak ritkán jelentkezik. ' A geológusoknak és a hidrológusoknak egyaránt az a céljuk és feladatuk, hogy a hazánk területén levő vizet, legfőbb természeti kincsünket mind mennyiségben, mind minőségükben megóvják — már amennyire csak lehet. Tehát egyebek között az, hogy artézi kútjaink, hévizeink, gyógyvizeink, karsztvizeink céltalan elpazarolását ne engedjük. Néhány év előtt láttam, hogy egy dunántúli községben létesített ártézi kút elég bő vize felhasználás nélkül szabadon elfolyt. Űj artézi kút fúrásának lemélyítését csak indokolt esetben, a földtani — rétegtani, és a helyszíni viszonyok ismeretében engedélyezzék. Vagyis figyelemmel legyenek arra, hogy az engedélyezendő kút olyan távolságra essék a már meglevőtől, hogy annak vízszolgáltatását semmiképpen ne befolyásolja. Gondoljuk meg, hogy egy földalatti víztartály se kimeríthetetlen. Ha elzáró készülék vagy más, a vízkivételt szabályozó készülék hijján az artézi víz szabad elfolyását elnézik, akkor — különösen ha új artézi kutat is engedélyeznek, — az a víztartó réteg előbb-utóbb kimerül. Az alföldi artézi kutak fúrásának fellendülési időszakában egyes községek és városok olyan nagyszámban, és olyan sűrűn fúratták le artézi kútjaikat, hogy azok eredetileg felszökő vize — miután ugyanabból a víztartó rétegből táplálkoztak — fokozatosan mélyebbre szállt, majd a felszínen való kifolyásuk megszűnt, azután negatív kutakká váltak, sőt több közülük elapadt. Erről Halaváts Gyula, jeles geológusunk részletesebben megemlékezik. Különös óvatossággal kell eljárniok a geológusoknak és hidrológusoknak a hévizek és gyógyvizek feltárására irányuló új fúrások engedélyezésénél. Ma már több vidéki (főleg alföldi) város arra törekszik, hogy legyen nekik is a mélységből felhozott melegvízzel ellátott, fedett és fövenyfürdője. Ez helyes elgondolás, mert hazánk olyan szerencsés helyzetben van, hogy a csekély, 18 méteres geotermikus grádiens figyelembe vételével Magyarország területének nagy része alatt aránylag kis mélységből nagy hőmérsékletű vizet tudunk mélyfúrás útján a külszínre hozni. Az elgondolás tehát eddig — mint mondtam — helyes; de túlzásba mennének akkor, ha ennek a fúrásnak eredményessége esetében talán második, majd harmadik fúrásnak lemélyíttetését is kívánnák, hogy gyártelepeiket, vagy egyéb intézményeiket meleg, illetve forróvízzel füthessék. Természetesen, ahol lehetséges a hévizű artézi kutakat, illetve hévízenergiát lehetőleg komplex módon kell hasznosítani. Szólanunk kell végül karsztvizeink, egyszersmind hévizeink védelméről is. Említettem, hogy karsztvizeink a vastag mészkő és dolomit tömegeiben már a régebbi földtani időszakok egyikének idején kialakult járatokban és barlangokban halmozódhatott fel, valószínűleg a pliocén eleje óta, amikor középhegységeink már jelentősen kiemelkedtek, szárazra kerültek, s a tenger nem árasztotta el őket többé. Ez alatt a hosszú, talán pár milliónyi év alatt a rájuk hulló csapadékvizet elnyelhették és a földalatti járatokban az felhalmozódhatott bizonyos magasságig, amit nyugalmi felszínnek (vízszínnek) nevezhetünk. A Hidrológiai Közlöny első kötetében az esztergomi barna-kőszénterület karsztvizeiről szóló értekezésemben leírtam, hogy a nagytömegű, és állandó nyugalmi felszínű karsztvíz nem származhatik a közvetlen környék néhány km

2-nyi felületű mészkövére lehulló csapadékvízből, hanem a sokkal távolabb eső karsztosodott mészkőterületekről, amelyek földalatti csatornajáratai az esztergom vidékiekkel összeköttetésben vannak. Feltételeztem tehát, hogy a Pilis, a Budai hegyek, a Gerecse, a Vértes és a Bakony karsztos területe alatt összefüggő karsztvízrendszer van, helyenként a harmadidőszaki lerakodásokkal eltakarva. Természetesen ez csak feltételezés volt: a bizonyítékok erre vonatkozólag még hiányoznak, de ezt a felte9