Hidrológiai tájékoztató, 1964 június

HIDROMECHANIZÁCIÓS ANKÉT - Pásztor Dezső: Beszámoló a "Hidromechanizációs földműépítés" című ankétról - Dános Valér: A hidromechanizációs ankét bevezető előadása

biztosítani kell. Mind a munka elején a hurnuszletolásnak, mind a munka végén a töltésrendezésnek egyetlen gépe a dózer. Közben az ülepítő töltések építéséhez dózert alkalmazni csak akkor helyes, ha legalább 10 m szélesség rendelkezésre áll. Az ülepítő töltések készítéséhez legcélszerűbb gép a lánctalpas forgó felsővázas kotró markoló felszereléssel. Elősegíti a gép jobb kihasználását, ha az a csőszereléshez daruként is alkalmazható. Ilyen munkához javasolom az E —352-es lánctalpas kotrót markoló szerelékkél. További előnye ennek a gépnek, hogy daruzáskor az esetleg napközben többször előforduló változó munkáknál nem kell szereléket cserélni, hanem megfelelő himba alkalmazásával előre összeépített 2 — 3 csőtagot egyszerre lehet vele beemelni anélkül, hogy a markolót leszerelnék. A zagycsövekkel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a FOKA jelenleg hidromechanizációs munkákhoz használt csövei és fektetési módszere elavult. Az anyáscsavarokkal összefogott peremes csőkötés már nem korszerű, mint ahogy a kézi munkával végzett fektetés sem az. A kísérleti munka csőfektetési költségeit nagyon megemelte az, hogy a FOKA ezt a munkát hajósokkal végeztette és 39 Ft-os regie-órabérrel számolta el. Véleményem szerint ez helytelen, mert a csőfektetés még csak nem is szakmunka, hanem egy vezető irányítása mellett betanított segédmunkásokkal elvégezhető. Az I. a. medencében az árvédelmi töltés koronájának szélén vezetett csőből az iszapolási hely közelében ferde irányban volt a leágazás. A tapasztalat azt mutatta, hogy kézi munkával való fektetés esetében ez nem célszerű módszer, mert a rézsün való ferde vezetés rendkívül munkaigényes, körülményes és drága. Az I. b. medencénél viszont a zagycsövet a terv szerint a medence tengelyében vezettük. Ez helyes eljárásnak bizonyult, de nincs szükség arra, hogy a csövet végig bakokra helyezzék, mert folyamatosan az iszapolandó szintre helyezett és legfeljebb csak a végén I bakkal ideiglenesen alátámasztott csővel is jól elvégezhető a csőszerelés. A bakok elhelyezése, nehézkes elbontása és áthelyezése így — jövőben elkerülhető — többletköltséget okozott. Amint már említettem, a kotrónál egyműszakos munkát írtunk elő. Ezt olyan meggondolással tettük, miszerint előre nem lehetett megállapítani az anyag ülepedési idejét és nem akartuk, hogy esetleg sok felesleges kotró állásidő merüljön fel amiatt, hogy lassúbb ülepedéskor majd nem lehet elegendő munkaterületet biztosítani. A tapasztalat azt mutatta, hogy az adott anyagnál a jövőben elő lehet irányozni kétműszakos kotrómunkát is. Vigyázni kell a kotró üzemóra elszámolására. Helytelen a kotró üzemidejét a FOKA gyakorlata szerint a lehorgonyzástól kezdve számítani, függetlenül attól, hogy a jelenlegi szervezés mellett akkor kezdődik a csőfektetés és tart 2—3 napig, esetleg 1—2 hétig. Helyes szervezéssel a csőanyagot előre kell leszállítani, előre kell lefektetni és csak ennek elkészülési időpontjára szabad a kotrót odarendelni. Ezzel a módszerrel kiküszöbölődik az állandó vitára alkalmat adó előzetes kotró állásidőnek költsége. A csővezetéknek már korábban említett hármas csomópontú megoldása helyesnek bizonyult. Ennek tudható be, hogy a 252 kotróüzemórán kívül mindössze 12 és % óra, tehát 5 % állásidő merült fel amiatt, hogy a csőszereI«! vagy az ülepítőtöltés nem volt készen. A csomóponti kialakítást azonban fejleszteni kell. Ennél a kísérleti munkánál alkalmazott derékszögű elágazások komoly ellenállást okoztak a vezetékben. Ennek kiküszöbölésére a jövőben az elágazást ívesen, min.2 m sugárral kell kialakítani és a tolózárat az ív elején kell elhelyezni. Nagyrészt a derékszögű elágazásnak lehet tulajdonítani azt, hogy amikor all. szakasz elején 909 m csőhosszal megkezdtük a zagyszállítást, rövid 1—2 órás üzemelés után a cső mintegy 120 m hosszban teljes keresztmetszetében elcugult, ezen a szakaszon a munkával le kellett állni, a vezetéket szétszedni és kitisztítani, majd át kellett szerelni a zátonynál lévő kanyartól beiktatott közvetlen leágazással, így ez a csőhossz is 600 m körüli értékre csökkent és a továbbiakban semmi zavart sem okozott. Az egy helyen koncentráltan kiömlő zagy romboló és elmosó hatásának csökkentésére a tervben előírtuk, hogy ki kell próbálni a cső végén a zagynak több nyíláson át való kivezetését. A tapasztalat szerint a módszer helyes volt, mert az iszapolt felület egyenletesebb lett. Megállapítottuk, hogy a zagycső végét az ülepítőtöltéshez még mintegy 3—4 m távolságra elhelyezve is lehetett iszapolást végezni, de akkor már az ülepítőtöltést az elmosás ellen deszkatáblákkal erőteljesen védeni kellett. Legmegfelelőbbnek bizonyult az egyik kotrómester által javasolt és kipróbált zagykieresztés. Ennél a csővégre egy felfelé álló, úgynevezett pipacső került és ezen keresztül történt a zagykiömlés. Előnye volt, hogy a felfelé kilövelő zagy elvesztvén energiáját, a cső fölött mintegy 1 — 1,5 m-ről visszaesve, egyenletesen és szinte kimosás nélkül terült el és a feltöltés így könnyen volt szabályozható. Ezzel a módszerrel az ülepítőgát közvetlen közelében elmaradt mélyedések feltöltését is el lehetett végezni. Elhanyagolható hátránya a pipa alkalmazásának, hogy kismértékben növeli a csőellenállás mértékét. A tervben az egyes iszapolási helyek között 52—56 m hosszú csőtoldásokat irányoztunk elő. A tapasztalat azt mutatta, hogy ez túl sok, mert 12—16 m-es szakaszokban kellett toldani a vezetéket annak érdekében, hogy az iszapolt feltöltés közel egyenletes felületű legyen. A többszöri csőtoldás erősen megemelte a csőszerelési munkát úgy, hogy az előirányzott 5 fős csőszerelő brigádot időnként további 3 fővel meg kellett erősíteni. Ezért is fontos jövőben a korszerű csőkötés és gépesített csőszerelés bevezetése. A II. szakaszon alkalmazott több oldalnyíláson való zagykivezetés megfelelőnek bizonyult. A sok munkát igénylő csőszerelés csökkentésére helyes lenne a jövőben az iszapoló medencés megoldás esetében is a szakasz teljes hosszában alkalmazni 4 m-ként az oldal kifolyónyílásokat és azokat tolózárral ellátni, hogy a zagykimölés helye és mennyisége szabályozható legyen. így az egyes lépcsők iszapolása egy fix zagycsőhelyzetből elvégezhető lesz. A zagyszétválasztásra előírt "nadrágcsöves" módszer kipróbálása nem adott megfelelő eredményt, ezért ezt a módszert elvetettük. A közelítő mérések azt mutatták, hogy a felső csövön, az alsó csőben eltávozó szilárd rész még mintegy 63 %-ának megfelelő szilárd rész távozik el, tehát a szétválasztás nem elég hatásos. O.V.F. utasításra itt is kipróbálásra került a FOKA által már régebben legyártott hidrociklon és annak egy betéttel ellátott változata. Mindkettőről azonnal megállapítható volt, hogy működésük nem megfelelő. Véleményünk szerint helyes lenne a hidrociklonnal való kísérletezést tovább folytatni akár a FOKÁ-nál, akár a VITUKI laboratóriumban. Munka közben érkezett egy újítás az Express nevű zagyszétválasztó készülékre, melynek kísérleti berendezése ideiglenesen deszkából elkészítve október első napjaiban kipróbálásra került. A készülék lényege, hogy fordított pipában végződő zagycsőre egy 2 m 0-jű edény kerül, melyben a zagy leülepedve, a sűrű rész alul távozik, míg a letisztult víz a felső részen és így gravitációs úton szivattyúzás nélkül jut vissza a hullámtérbe. A kísérleti eredmény azt mutatta, hogy az adott anyaggal a feltételezett zagyszétválasztás megtörténik, de megoldandó még a sűrű zagy folyamatos kivételének gépesítése, valamint a szilárd rész, a letisztult víz eltávolításának üzemszerű összehangolása és a berendezés üzemközbeni szakaszos áttelepítése. Érdekes tény, hogy annak ellenére, hogy az iszapolás 72