Hidrológiai tájékoztató, 1962

3. szám, december - Dr. Kessler Hubert: A budai hévforrások vízháztartásának kérdése

A budai hévforrások vízháztartásának kérdése DR. KESSLER HUBERT Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet A karsztvíz és hévízforrások eredetének, utánpótlódásának kérdése évtizedes viták, nézeteltérések oka volt. A csapadék vagy juvenilis eredet hívei között azonban egyik sem tudott álláspontja mellett rendszeres megfigyeléseken vagy méréseken alapuló megbízható adatokat felsorakoztatni, amelyeik egyik vagy másik elmélet mellett döntöttek volna, ezért gyakran a jobb előadói készség vagy a nagyobb szaktekintély billentette átmenetileg a mérleget jobbra vagy balra. Legújabban azonban a földalatti vízutánpótlódás kérdése túlhaladja az elméleti jelentőséget, mert mélyen belevág a mindennapi élet, a népglazdaság közvetlen érdekeibe. Nemcsak a karsztos eredetű hévforrásokból, de az aknákkal vagy fúrásokból mesterséges úton kitermelhető karsztvíz mennyiségének a megállapítása is életbevágóan fontos kérdése számos nagy ipartelepünk és városunk vízellátásának. A feladattal azért is kellett különös súllyal foglalkozni mert a felszabadulást követő iparosítással kapcsolatos számos mesterséges karsztvíztermelőhelyünk várakozáson felüli nagy kezdeti vízhozama az évek folyamán lényegesen kisebb értéken állandósult, ami ideiglenesen megingatta a karsztvíztermelésbe eleinte vetett nagy reményeket A bizonytalanság onnan eredt, hogy nem tudtuk előre egy bizonyos, összefüggő karsztegységből tartósan kinyerhető, illetve utánpótlódó vízmennyiséget megbecsülni. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet keretében 1950-ben megindított Országos Forrásnyilvántartással kapcsolatos adatgyűjtés, mérések és vizsgálatok sorozata kétséget kizáróan igazolta, hogy a karsztvíz és a nagv hévforrásaink — többek között a hévízi, a tapolcai és a budai hévforrások is — csakis a karsztos vízgyűjtőterületen beszivárgott csapadékból táplálkoznak. Ugyanez vonatkozik természetesen az e forrásokkal kapcsolatos karsztba mélyített mélyfúrásokra is. Különösen a budai hévforrásokkal kapcsolatos karsztos képződ mén vekbe mélvített fúrások kétséget kizáróan megállapított forráshozamcsökkentő hatása megsemmisítette — sajnos — a hévforrások kimeríthetetlenségéről szóló régebbi felfogásokat. ígv a juvenilis és kőzetizzadmány elméletet is fel kellett adnunk a műszaki gyakorlatban és csakis egv elég iól körülhatárolható. a csapadékviszonyoktól függő vízmennyiséggel számolhatunk. A kérdés most már csak az. hogy mennyi az a csapadékmennyiség, ami a vízgyűjtőterületen beszivárog és mekkora a vízgyűjtőterület? A forrásnyilvántartással kapcsolatos adatgyűjtés és számtalan mérés lehetővé tette egy olyan empirikus számítási eljárás kidolgozását, amely az évi csapadékeloszlás és mennyiség ismeretében lehetővé teszi az évi beszivárgási százaléknak a gyakorlat számára kielégítő pontossággal való meghatározását. E kérdésben igen fontos az évi csapadékeloszlás, mert nagymértékben ettől függ a beszivárgási százaléknak ugyanazon a területen és igen tág határok között mozgó értéke. A másik kérdés a vízgyűjtőterület pontos körülhatárolása. Ez egymagában, csak a budai hévforrásoknál nem lehetséges, csak akkor, ha egy, az egész országra kiterjedő vizsgálat keretében foglalkozunk e kérdéssel. Ez esetben ugyanis az egymással érintkező vízgyűjtőterületek — amelyek kiterjedése bizonyos mértékben ellenőrizhető — határt szabnak a szomszédos terület nagyságának. Ilyen, az egész országra kiterjedő vizsgálat történt az 1953—54. években. A módszertan és a vizsgálati eredmények a Magyar Tudományos Akadémián történt bemutatás és alapos megvitatás után a VITUKI 1954. évi Magyarország Vízkészlete c. kiadványában jelentek meg. A kiadvány szerint ánnak a karsztos vízgyűjtőterületnek a kiterjedése, amelyhez a Pünkösdfürdő-i fúrások, a Csillaghegy, Rómaifürdő forrásai és a budai hévforrások és mélyfúrások tartoznak, a vízhozamok és az empirikus módszerrel meghatározott beszivárgási százalék alapján kereken 79 km

2. A földtani térképek alapján csak 74 km

2 jöhet szóba. Az 1952. és 1953. években a kitermelt vízmennyiség átlag 22 millió köbméter volt. A sokéves átlagra kiszámított vízutánpótlás csak évi 19 millió köbméter. Fenti adatokból kitűnik hogy több vizet termelünk most ki, mint amennyi sok éves átlagban a vízháztartási egyensúly megbontása nélkül megengedhető lenne. Hogy ez a megállapítás helytálló, igazolja a nyugalmi karsztvízszín süllyedése, illetve egyes forrásoknak a csapadékviszonyoktól független hozamcsökkenése. Igaz ugyan, hogy a források jelentékeny részénél nehéz a hozamnak a csapadékviszonyokkal való összefüggését megállapítani, mert a hozamok a Duna vízállásától is függenek, ami elmosódottá teszi a csapadékkal való összefüggést. A Duna vízállásával való összefüggés szorosan kapcsolódik az úgynevezett szökevényforrások kérdéséhez, amelyek különösen a kis vízállásnál nagy bőségben a Duna medrében fakadnak. Ezt a vízmennyiséget, mint nem mérhetőt, nem vehettük a vízkészletszámításnál figyelembe, de kétségtelen, hogy a feltüntetett vízmennyiségnél nagyobb mennyiség kerül felszínre, tehát még kedvezőtlenebb a mostani vízháztartási mérleg helyzete, ami arra figyelmeztet, hogy újabb fúrások a jelenlegi forráshozamok veszélyeztetése nélkül nem, méhjíthetök a forrásokkal kapcsolatos karsztos képződményekbe. A kihasználatlanul elfolyó szökevényforrások kérdésének felvetése azonban magában hordja a megoldást is. A sokéves mérésekkel bebizonyított összefüggés a forráshozamok és a Duna vízállása között abban rejlik, hogy nagy Duna vízállás mellett e forrásokra nagyobb hidrosztatikus nyomás hat, kevesebb folyik a Dunába és több jut a foglalt forrásoknak. Amint a vízállás csökken, csökken a szökevényforrások járataira ható nyomás is és hozamuk a foglalt források rovására megnövekszik A kérdés megoldását tehát abban kell keresnünk, hogy a Duna felől ható nyomás a forrásnál levőhöz képest mindig lehetőleg nagy legyen. A Duna nagy vízállását nem tudjuk mesterségesen előidézni, azért csökkenteni kell a hasznosított forrásoknál levő nyomást a kis Duna vízálláskor. Ez szivattyúzással könnyen lehetséges annál is inkább, mert nem nagy depressziót kell előállítani. Csak akkorát, ami megfelel a mindenkori Duna vízszínnek. Ha nagyobb depressziót állítanánk elő, akkor a Duna vize hatolna be a forrásjáratokba és „felhígítaná" meg lehűtené a forrásvizet. Kétségtelen, hogy a szivattyúzás költséges, de hévforrásaink olvan világviszonylatban is kiemelkedő értéket képviselnek, hogy a felmerülő szivattyúzási költségek a balneológiai és idegenforgalmi jelentőségnez képest eltörpülnek A hozam fokozásának ez az egyetlen lehetősége, amely nem áll ellentétben a földalatti vízháztartási egyensúly követelményeivel. összefoglalva javasolom: 1. Ujabb mélyfúrásokat a Főváros területén nem szabad létesíteni, mert veszélyeztetik a működő hévforrásaink hozamát. 2. A szökevényforrások vizét a fürdők számára kis Duna vízállásakor egyes hasznosított források vagy forráscsoportok központjában alkalmas helyen létesített aknák megszivattyúzásával kell megmenteni. 22