Hidrológiai Közlöny, 2022 (102. évfolyam)

2022 / 1. szám

14

Hidrológiai Közlöny 2022. 102. évf. 1. szám

hely kijelöléséhez, majdan tározó, illetve tározó-rendszer létesítéshez vezet. A hidrológiai mérleg elemzése alapján jutunk el oda, hogy a vízmegtartás koncepciója mellett (helyett) az árvízi vízkivezetés lehetőségeit kell elsősorban szemügyre venni. A területhasználati állandóság feladása révén átértékelésre kerül a belvízvédelmi-rendszerek szerepe is. A jelen cikk ennek a vizsgálatnak első módszertani megalapozó eleme.

A klímaváltozáshoz való alkalmazkodás új szemléletet kíván a hagyományos területi vízgazdálkodással szemben. Egyes hatások már érzékelhetők, elegendő az Alföld folytonosan csökkenő talajvízszintjére, vagy a térben és időben egyre szabálytalanabbul jelentkező, szélsőségesebb meteorológiai eseményekre gondolnunk. A vízkészletek megőrzése és növelése a XXL század egyik nagy kihívása. Az árvízvédelmi szempontból kiindulva, de azon túlmutatóan meg kell vizsgálnunk a többlet vizek fenntartható kezelésének módjait. Ennek vizsgálatához, az új módszerek kidolgozásához választottuk mintaterületül a Tisza-völgyet.

A Tisza teljes vízgyűjtője 157 000 km2, melyből hazánk területén 46 380 km2 található. Ez a terület nagyrészt az Alföldön helyezkedik el, de részét képezi az Északi-középhegység is. Ebből fakadóan a vízgyűjtő területére esik országunk legmagasabb pontja, a Kékes, 1 014 m Balti tengerszint feletti magassággal (a továbbiakban: mBf) és a legmélyebb pontja is, Szeged-Gyálarét, 75,8 mBf szinttel. Az évi csapadékmennyiség 500-700 mm között mozog, az évi napsütéses órák száma 2 000 óra felett van. A folyó vízjátéka pedig igen nagy, különösen a folyószabályozás előtti vízszinteket tekintve.

A XIX. századra áldatlan állapotok alakultak ki az Alföldön a vízjárta területek kiterjedtsége miatt. Az iparosodás és a gabona konjunktúra következtében megnőtt az árvízmentes területek iránti igény. 1846-ban Vásárhelyi Pál tervei alapján megkezdődött a folyószabályozás. A szabályozás előtt a Tisza hossza meghaladta az 1400 km-t, ebből az ország mai területére vetített hossza 900 km volt. Az ártér leszűkítése azonban a tetőző vízszintek vártnál nagyobb mértékű emelkedéséhez vezetett, ezért a kiépült védműveket több ütemben is magasítani kellett. Ez a folyamat vezetett az ún. „hagyma-keresztmetszetű” töltések kialakulásához (Derts és társai 2018). A „második honfoglalás” kimagasló mérnöki munka eredményeként sikeresen megtörtént.

A Tisza hullámterében az árvízi kockázatot növeli a feltöltődés, illetve a talajvízháztartás szempontjából kedvezőtlen folyamat, a meder bevágódása. Az Alsó-Tisza szakaszon az éves feltöltődés átlagos mértéke 0,8 cm körüli. A Sárga-folyó 11 km széles hullámterét - folyamatos gátmagasítás mellett - a hordalék 11,5 m magasságban töltötte fel az évszázadok során. Bár a tiszai helyzet még nem ilyen drasztikus, de a jelenséget nem hagyhatjuk figyelmen kívül a megoldások feltárásakor, a beavatkozások tervezésekor. A tiszai hullámterek feltöltődése még a kiskörei tározó ülepítő hatása mellett sem hanyagolható el (Schweitzer és társai 2002, Schweitzer 2017). A Tiszán 1998 és 2001 között levonuló árhullámok a vízhozam jelentősebb növekedése nélkül okoztak kiemelkedő növekedést a tetőző vízszintekben.

Ez a hullámterek feltöltődésének és a nagyvízi meder karbantartási hiányainak tudható be. Ezzel a XXI. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a kiépült árvízvédelmi rendszer tartalékai kimerültek. A hazai árvízi védekezésben a válaszlépésnek szánt Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (továbbiakban: VTT) korszakos fordulópont lehetett volna, azonban már a koncepció kidolgozásakor megfogalmazásra került olyan szakmai vélemény, mely szerint nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, nem oldja meg a víztöbblet mellett jelentkező súlyos vízhiány kezelésének komplex problémáját (Koncsos 2011).

Az Alföld árvízmentesítésével új kihívások is jelentkeztek. Az árvízvédelmi töltéseken át kell juttatni a mentett oldalon keletkező vizeket. Kiépültek a szivattyútelepek, illetve a belvizeket levezető csatornák. Míg egyes területeken a víz megjelenése, máshol annak eltűnése jelentette a problémát, így az öntözőrendszerek kiépítésére is megjelent az igény. A belvíz kezelésére 42 400 km hoszszúságú csatornarendszer üzemel, ez meghaladja az Egyenlítő (kb. 40 075 km) hosszát. A csak öntözési célú csatornák hossza hozzávetőleg 1 000 km, a kettős működésű csatornák pedig mintegy 3 000 km-es hosszban épültek ki. Mind a belvízelvezető, mind az öntöző csatornarendszerről elmondható, hogy rugalmatlanul szolgálja ki a rendszerváltozás óta kialakult birtokviszonyokat (Simonffy 2011, Kozma 2013, Derts és társai 2018). Fontos megjegyezni, hogy az aktív belvízvédekezés hozzájárulhat az aszály kialakulásához. 2100-ig a globális éghajlatváltozás következtében 2-5 °C-kal növekedhet a globális hőmérséklet. Az előrejelzések bizonytalanok, de valószínűsíthető hatás lesz a villámárvizek („flash floods”) kialakulásának gyakoribbá válása, a vízfelületeken a párolgási veszteség növekedése, a talajba történő beszivárgás mértékének csökkenése, az aszályos évek gyakoriságának növekedése (Nováky 2011).

1. ábra. Domborzati viszonyok a Tisza mentén, Rákóczifalva és Tiszakécske között (Alaptérkép forrása: Google Térkép 2018) Figure 1. Topography along the Tisza River between Rákóczifalva and Tiszakécske town (Source of the base map: Google Maps 2018)