Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / Különszám
52 Hidrológiai Közlöny 2021. 101. évf. különszám rekkel nem lehetett kimutatni. A szennyvízbírságot is a mikroszennyezők mérgezőképességére, Daphnia teszt vizsgálatra kellett alapozni. A szennyezés elkerülhetetlenné tette a vízügyi laboratóriumi hálózat mikroszennyezők vizsgálatára alkalmas műszerekkel történő felszerelését. Ettől az időponttól datálhatjuk a korszerű vízügyi laborok létrehozását. Csernobil atomerőmű katasztrófa 1986. április 26. A Csernobili 4. számú reaktorban gőzrobbanás következtében nukleáris olvadás történt. A katasztrófáról Magyarországon a rádióban április 28-án az esti órákban adtak hírt. A katasztrófa idején uralkodó időjárás és az azt követő napok változó irányú légáramlási viszonyai a radioaktív anyagokat szeszélyes pályákon vitték szét Európában. Magyarországot a radioaktív felhő 1986. április 29-én érte el, északkeleti irányból. A vízügyi ágazat laboratóriumaiban a jelentősebb vízfolyások határszelvényeiben vett vízminták rendszeres aktivitásmérése történt. Központi utasításra a kétheti mintavételezésről a laboratóriumok a napi vizsgálatokra tértek át. A kezdeti adatok az aktivitás kis növekedését jelezték, jelentős növekedés csak néhány nappal később, a vízgyűjtőn leesett csapadék hatására következett be. Ezt a vízügyi laborok az országba érkezéskor, a Lajta, a Duna és a Maros határszelvényeiben kimutatták. (Pintér és Thurnay 1989) A csernobili katasztrófa - annak szörnyűségein túlmenően - további tanulságul is szolgált: a légköri szennyezések felszíni vizekben történő „ megjelenése ” késleltetve, a csapadék- és a légköri áramlások függvényében várható. Cianid szennyezés a Szamoson és a Tiszán 2000. január 30-án Nagybánya (Románia) térségében, az Aurai vállalat zagytározójából 120 000 m3 cianidokat és nehézfémeket tartalmazó zagy került a Lapos folyóba, és a Szamoson, a Tiszán, majd a Dunán keresztül a Fekete tengerig jutott. A szennyező csóva négy héttel a szennyezés után a Duna-Deltában, Nagybányától 2 000 km-re is kimutatható volt. A magyar területen az érintett folyók élővilága súlyosan sérült, az elpusztult halak mennyisége 1 2401 volt. A védekezés során a vízkivételeket és kitorkolásokat lezárták. A Kiskörei Vízlépcső üzemeltetésének megváltoztatásával sikerült a szennyezést hígítani és a mederben tartani. A laborok mérései alapján a szennyezés előre jelezhető, és a levonulása követhető volt. A vízügyi és az akkor éppen átszervezett környezetvédelmi szervezetek közötti együttműködés mai szemmel is példaértékűnek tekinthető volt. A három országot érintő szennyezés igen nagy hazai és nemzetközi sajtó publicitást kapott, kivizsgálásában az EU és az ENSZ szervezetek is részt vettek, s az EU módosította a bányászati tevékenységgel kapcsolatos környezetvédelmi követelményeket (UNEP 2000). Az eddigi legnagyobb szennyezés rámutatott a határokon átterjedő környezeti hatások nemzetközi kezelésének fontosságára, az alvízi országok kiszolgáltatottságára és a határvízi együttműködés fontosságára. Az 1. táblázat a jelentősebb hazai vízszennyezéseket mutatja be. Ezek a példák azonban nem adnak teljes képet a magyarországi vízszennyezésekről. A rendszerváltás előtti időszakban éves gyakorisággal több száz „rendkívüli” vízszennyezés történt, melyek közül csak a nagy kiterjedésű, a vízhasználatok elengedhetetlen korlátozását (ivóvíz, üdülési hasznosítás) okozó szennyezések váltak ismertté a társadalom szélesebb körében. Napjainkban a gyors információ áramlás és a társadalom „érzékenysége” miatt már lényegesen kisebb számban előforduló esetek is „elérik” a társadalom ingerküszöbét és generálnak konfliktusokat. A közelmúltban bekövetkezett vízszennyezések közvetlen oka, okozója egyre sokszínűbb képet mutat. Egyre gyakoribbak a felvízi országból eredő, az extrém hidrometeorológiai körülmények (tartós alacsony vízállás, aszályos időszak, tartós hőhullám) miatti vízminőség romlások. Ez esetben maximum „kárenyhítésre” van lehetőség, és az okok „nehezen befolyásálhatósága” miatt a megelőzés összetett feladat. Az egyes példák arra is rámutatnak, hogy a vízszenynyezés által kiváltott konfliktusok ’’szereplőinek” (a szennyezést okozóknak és azok hatásait elszenvedőknek) egy része közvetlenül megnevezhető (ipari üzem, létesítmény stb. kontra: fürdési vízhasználó, horgász stb.), más része csak közvetve jelezhető („összegzett” szennyezés következménye, kontra: vízhasználatok). A példákjelzik a „felvízi” (határon túli) okozó és az „alvízi”, a határon átterjedő hatásokkal érintett szereplői helyzeteket is. KONFLIKTUSKEZELÉS A vízszennyezések egy-egy „bekövetkezett” konfliktusra is rámutatnak. Ilyen konfliktusos helyzetet generálnak • a határokon átterjedő szennyezések (felvízi- és alvízi érdekek ütközése, a Dunán érkező olajszenynyezések, tiszai cianid- és műanyag szennyezések, Rába szennyezések), • a veszélyes anyagok vizekbe kerülése és a veszélyes anyaggal kapcsolatos tevékenységek kockázatának eltérő megítélése (vörös iszap, a Benta patak esetén), • a vizek szennyezésének retard, később jelentkező hatásai, az egykori szennyvizek által bevitt tápelemek növelik a rendszer belső terhelését, mely folyamatos forrásul szolgál (balatoni halpusztulások, algavirágzás, kékalgák esetén), • az extrém vízállási és tartós hőhullámos időszakok előre nem látható egybeesése miatti kedvezőtlen vízminőségi állapotok (Ráckeve-Soroksári Duna és a Mártélyi-holtág esetén). A konfliktusok technikai, intézményi kezelése korábban „csak” rendkívüli szennyezés esetén történt meg, a mai jogszabályok alapján veszélyeztetés esetén megelőző intézkedések elrendelésére, a szennyezett, károsodott vizek esetén helyreállítási intézkedések (kárelhárítás, kármentesítés) megtételére is van lehetőség. A szigorodó jogszabályok, a monitorig tevékenység és a következetes hatósági munka a megelőzésre helyezi a hangsúlyt. Napjainkban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak a határvízi kapcsolatok. Hazánknak a hét szomszédos állam mindegyikével van kétoldalú, a vízgazdálkodási kérdéseket szabályozó egyezménye. A példák azt is jelzik, hogy a vízszennyezések által generált konfliktusok kezelése összetett feladat, magába foglalja azok technikai, ökológiai, intézményi és hazai, nemzetközi politikai kezelését is.
