Hidrológiai Közlöny, 2016 (96. évfolyam)
2016 / 2. szám - ÉLETUTAK - Fejér László: Életút beszélgetés Dr. Juhász József professzorral
72 Hidrológiai Közlöny 2016. 96. évf. 2. sz. leváltása már a levegőben lógott, miniszteri működésének egyik utolsó aktusaként írta alá Gyula bácsi kinevezését, aki neki valahonnan jó ismerőse volt. Szilágyi nem volt az a klasszikus iskolateremtő professzor egyéniség, de a friss tudománynak számító hidrológiai statisztika bevezetése az ő nevéhez fűződött. Mi voltunk az első generáció, akiken kipróbálták ennek oktatását. Az ő adjunktusa a sokak számára ismert Bözsöny Dénes volt, aki sajnos nagyon korán halt meg. O volt az az oktató, aki soha semmit nem bízott a véletlenre. Az 50-es évek elején visszajártam az egyetemre gyakorlatot vezetni, s akkor olyan megoldást alkalmaztak - legalábbis egy darabig - hogy volt egy egyetemi és volt egy ipari szakember, s ketten tartották a gyakorlatokat. Ennek megfelelően én egy évig dolgoztam Bözsöny Dinivé 1 egy párban. Bámulatos volt, hogy ezekre a gyakorlati órákra ő minden számpéldát otthon előre kidolgozott, kipróbált, ellenőrzött, és amit behozott, az mindig maga volt a tökély. Mindig szégyelltem magam mellette, mert nekem normális napi tíz órás munkaidőm volt, tehát úgy mentem be a gyakorlatra, hogy előtte átnéztem ugyan, hol tart a professzor a tananyagban, átgondoltam, miről kell beszélni, ám szinte soha nem jutottam szóhoz, mert Dénes lehengerlőén vitte a dolgokat, alig engedett érvényesülni. Aztán rá is szoktam erre, mert nagyon kényelmes volt, a végén már teljesen rábíztam az irányítást. De visszatérve az egyetemi éveimhez, a harmadév végén, 1948-ban, a nyári szünetben elmentem dolgozni a Scherf Egyed vezette Országos Vízgazdálkodási Hivatalba (OVgH) - Mosonyi Emil mellé. Mosonyi akkoriban váltotta Szilágyi Gyula bácsit a tanszék élén, s ő ajánlotta, menjek az OVgH-ba. Szesztay Karcsi évfolyamtársam is ott töltötte ezt a nyarat. A feladatom döntő részben az volt, hogy Emil bácsi lediktált cikkeit és könyvtervezeteit néztem át és javítgattam a kisebb hibákat, amire neki nem volt ideje. Amikor aztán befejeztem a műegyetemet, akkor több helyre is elmentem, mint pl. a Bányászati Tervező Intézetbe, ahol Harsányi Szabolcs volt a vízi osztály vezetője. Jellemző módon - hiába volt már diplomám - vagy két órán át kérdezgetett, „vizsgáztatott”, aminek végeztével jóindulatúan megjegyezte, hogy ha gondolom, felvesznek a céghez. Aztán voltam az ÁMTl-nál is, ahol akkoriban Mátraiék (Mátrai István) már a Tiszalök részletes terveit készítették... Jól emlékszem rá, hogy 1300.- Ft havi fizetést ígértek (Harsányiék kicsivel többet), míg Emil bácsiék csak 967 forintot tudtak volna fizetni. Apám akkor, - a rendszer által nem kegyeltként — mint segédmunkás dolgozott, tehát az a 3-400 forint bizony sokat hozott volna a konyhára, így elmentem Emil bácsihoz tanácsot kérni, ami a következő volt: - Nézd Jóska, én ebbe nem tudok beleszólni, de azt tudom, hogy igaz, most nálunk kapnád a legkevesebbet, de ha hozzánk jönnél és komolyan dolgoznál, akkor tíz év múlva jobb fizetésed lenne, mint azoknak, akik most ott állnak szolgálatba. Én mondtam ugyan, hogy Emil bácsi, nekem tíz év az nagyon sok, de aztán mégis elfogadtam az ajánlatát. így kerültem a KPM XIII. főosztályára (később annak tervezési osztályára), mert addigra megszűnt az OVgH. Itt megismertem az akkori korszak nagy mérnökeit, Lampl Hugói, vagy a remek gépészt, Binnyei Istvánt, aztán Sikó Attilát, vagy Lászlóffy Woldemárt és másokat, akiktől nagyon sokat tanultam. Vagy épp Kessler Hűbériét is említhetem, akinek akkor nem volt állása. Tudvalévő, hogy Hubert volt a háború előtt az Aggteleki barlang igazgatója, s amikor 1938-ban a Felvidék egy része újra magyar fennhatóság alá került, akkor Hubert kibonttatta a barlang túloldalát elválasztó határrácsot és egy flintával, valamint nemzetiszínű szalaggal átment a csehszlovák oldalra, hogy itt átveszi az igazgatást, és semmiféle rombolást nem enged meg. A háború után ezt nem bocsátották meg neki, pillanatokon belül kirúgták. Emil bácsi mindig szívesen segített a bajba jutott embereken, s felvette Kesslert, mint makettkészítőt. így aztán ő készítette a tiszalöki vízlépcső makettjeit. Az egyszerűsített terveket én adtam át neki, hogy azokról dolgozhasson. így ismerkedhettem meg vele is. Kessler egy nagyon pozitív ember volt, a dolgokban mindig az értelmet, a jót, a hasznosat látta meg, s egyáltalán nem volt oda, hogy most neki ilyen munkát kell végeznie. A főosztályon ott voltak még Békési János, Breinich Miklós, meg kiváló technikusok, mint Várszegi Feri, vagy Szögecs, a szakszervezetis ember. Ezek szép idők voltak, a nagy tervezések időszaka. Mint fiatalok nagy szabadsággal is rendelkeztünk, mert akik idősebb mérnökökként felettünk lettek volna, azok az ÁMTI-ban, MÉLYÉPTERV-ben dolgoztak, vagy éppen a mezőgazdasági vízgazdálkodási vonalon az FM- nél, ill. az öntözések tervezésével voltak elfoglalva a MEVITERV kötelékében... A KPM említett főosztályán szervezték meg később a vízrajzi és a tervezési osztályt. Az előbbibe került Breinich Miki, mi pedig Békésivet a tervezési osztályon találtuk magunkat. Aztán a tervezési osztályt emelték be 1951 májusában a Vízerőmű Tervezési Irodába (a VITI- be). így viszont megszűnt a KPM felügyelet, és az új főhatóság a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium lett. Az Iroda vezetője 1956-ban Reisenleitner Pali bácsi volt, s ahol én dolgoztam ott Pásztor Géza volt az osztályvezető - s időközben itt is változások álltak be. Ide került a vízellátási szakterület is, s egy új csoport alakult ki Kelemen Laci részvételével. A nagy-műtárgyak vonatkozásában a tervezési feladatok kissé háttérbe szorultak, ami az én közvetlenebb szakterületemhez tartozott, így aztán amikor Biczók Imre, a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat (FTI) igazgatója több alkalommal is megpendítette nekem, hogy szeretnének bővíteni a profiljukon, ugyanis mérnökgeológiai osztályuk addig kisebb hidrogeológiai, vízbeszerzési, kúttervezési munkákkal foglalkozott, szóval akkor úgy éreztem - alkalmas az idő, hogy hozzájuk átmenjek. Abban az időben az volt az elképzelésem, hogy talán ötévenként érdemes váltani, hogy szakmai területen bővebb tapasztalatot szerezzen az ember, hiszen abban az időben esélyem sem volt arra, hogy vezetői beosztást kaphassak. 1956. május 1-én kerültem az FTI mérnökgeodéziai osztályára, ahol Tanay Jenő volt a helyettes vezető. Itt az osztályon belül három szakosztály volt, s az egyiknek én lettem a vezetője. A nagy vízellátó rendszerekkel kapcsolatos kutatási feladatok voltak a szakosztály munkájában a meghatározóak. Tartott mindez az 1956 októberében
