Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)

2013 / 4. szám - Dobos Irma: Mélységi vizeink számbavételének kialakulása

13

a kutak mélységét, sok kút közelebbi megjelölését, ezért használhatóságának időtartamát a kutak számának növekedése erősen behatárolta.

A századforduló után a Földtani Intézet szerepe és részvétele az ország vízügyi kérdéseinek megoldásában tovább nőtt. Tevékenysége különösen felgyorsul, amikor id.Lóczy Lajos (1849-1920) 1908-an átveszi az Intézet vezetését. Több mint 60 munkatársának közreműködésével megindítja a Balaton és környékének sokoldalú vizsgálatát. A kutatási anyag a Balaton monográfiában folyamatosan került kiadásra. E jelentős munka a földtani adatokon kívül a mélységi vizekre vonatkozóan is számos értékes adatot és megállapítást tartalmaz. A már korábban felvetett problémák - így az artézi víz pazarlása, a kivitelezés ellenőrzésének hiánya — továbbra is fennállnak, s ezek megszüntetésére, illetve megoldására id. Lóczy Lajos az állami ellenőrzés bevezetését javasolja. Az ellenőrzéstől és felügyelettől azt várja, hogy a kutak egymásra hatása is tisztázódik, és kiszűrhetők lesznek azok az artézi kutak, amelyek ásvány-, illetve gyógyvizet adnak. A kutak helyszíni felmérése és a kútparaméterek nyilvántartására a kultúrmérnöki hivatalt ajánlja. A vegyi összetétel és a gáztartalom meghatározására állami kémiai laboratórium felállítását sürgeti. Az új fúrások engedélyhez kötése és a szakfelügyelet melletti kivitelezés is szerepel javaslatai között, de ezek jó része csak 1945 után valósul meg. Hazai és külföldi ismeretei alapján a gyakorlati útmutatások mellett értékeli a kor tudományos eredményeit az artézi víz feltárási, termelési és utánpótlódási lehetőségeiről. Az alföldi kutak szelvényeiből ma is helytálló következtésekre jut: „Az Alföld artézi tótjai nem egy egységes víztartó rétegből, hanem a pleisztocén és talán a legfelső pliocén rétegek különböző mélységben levő és a keresztszelvényben lencseszerűnek mutatkozó homoktelepeiből nyeri vizét. E lencseszerű telepek régi folyómedreknek felelnek meg, fölfelé mindjobban kell, hogy a felszínhez közeledjenek, hogy bennük foglalt víznek hidrosztatikai nyomása legyen”. Utal arra, hogy sok helyen még egyéb tényezőket, így a súrlódási veszteséget, a fedőkőzet nyomását, a gáz felhajtó erejét, és a víz felmelegedésével járó hőkiterjedést is figyelembe kell venni (1912).

Az artézi kutak számbavételének néhány kérdését 1911- ben bizottsági ülésen vitatták meg. Itt vetette fel Eötvös Lo- ránd (1848-1919) Békéscsaba környékén egy kb. 2 000 m mélységű, kizárólag tudományos megismerésre irányuló kutatófúrás létesítésének gondolatát, amelynek mélységét Ha- laváts Gyula 2 500 m-re javasolta módosítani. Megvalósítására nem került ugyan sor, de tudománytörténeti szempontból úgy ítélhető meg, mint a távlati (perspektivikus) kutatófúrások első gondolatfelvetése (Lóczy 1912).

A geológusok és a hidrogeológusok tekintélyét és vezető szerepét jól tükrözi az 1911. évi fúrómémökök és fúró technikusok XXV. nemzetközi vándorgyűlése, ahol id. Lóczy Lajos földtani intézeti igazgató elnökölt. Bevezető előadásában kihangsúlyozta, hogy a mélyfúrás olyan szintre emelkedett, hogy kiérdemli az állam támogatását. Javasolta, hogy minden állam állítson fel olyan szervezetet, ahol a földtani információkhoz szükséges fúrási mintaanyagot megőrzik. Szükségesnek tartotta a mélyfúrási technika e- gyetemi és bányaiskolai oktatását is, és kihangsúlyozta a földtannal való szoros kapcsolatát, mivel minden mélyfúrási munkának a földtani ismeretekre kell épülnie (Lóczy 1911).

Az első világháború előtt a Földtani Intézet vízügyi tevékenysége mind sokrétűbbé vált. A Vízügyi Osztály munkájának zömét az új artézi kutak telepítése, a meglévő ásványvíz

^OBO^^^^élység^izein^zámbavételénel^ialakulás^^^^^^^-előfordulások védőterületének kijelölése és szakvéleményezése tette ki. Az osztály 1889-1913 között új kutak telepítésénél 800 esetben működött közre, 500 esetben pedig helyszíni tanulmányokat folytatott, és szakértői véleményt adott. Ugyancsak az intézeti nyilvántartás szerint 1887-ig mindössze 60 ásványvíz forrás, illetve kút rendelkezett védőterülettel, 1913-ig pedig 320 esetben foglalkoztak az intézeti szakértők védőterület kijelölésével. Az 1913. évi XVIII. te. és több kiegészítő rendelkezés még tovább bővíti az Intézet hatósági jogkörét, intézkedik a hidrológiai adatszolgáltatásról, és többek között szabályozza az artézi vízzel való gazdálkodást. Az artézi kutak száma és jelentősége közvetlenül az első világháborút megelőzőt években és utána is tovább emelkedik. Szontagh Tamás 1919-ben az artézi kutak számát 3 500-ra becsüli a nyilvántartott 3 040-nel szemben, amelyből 24,3 % (740) városok és 75,7 % (2 300) községek területére esett. A területi megoszlás a vízföldtani adottságokat is tükrözi, és nem véletlen, hogy a kutak 84,7 %-a az Alföldre, 7,3 %-a a dunántúli dombvidékre, a többi pedig a hegyvidéki területre esik (Szontagh 1928).

Az első világháború következtében megakadt vízföldtani kutatás és vízfeltárás az 1920-as években igen lassú ütemben indul be újból. A szakemberek főként elméleti kérdésekkel foglalkoznak, és e közben tisztázódnak a geotermikus gradiens számítás alapjai, és a budapesti hévizek genetikájának vizsgálatában is történik előrelépés. Ezzel párhuzamosan a vízföldtan terültén megindul a monografikus feldolgozás. Az első ilyen jellegű munkát 1929-ben Sümeghy József (1892-1955) „Die geothermischen Gradienten des Alföld” címen adta közre. Munkájához 540 artézi kút adatát használta fel úgy, hogy a terület bejárása közben választotta ki az értékelésre alkalmasakat, és ezekről táblázatos kimutatást is készített. Az eddig kialakult gyakorlattól eltérően és a mű jellegének megfelelően a szokásos adatokon kívül táblázatban szerepel a víz hőmérséklete, a gáz mennyiségének tapasztalati megállapítása és a számított geotermikus gradiens. A geotermikus gradiens értékek alakulásának elemzéséhez felhasználja a kőzetek, a tektonika az organikus anyagok, a gáz, a levegő és a rádiumemanáció hatását. Ugyanebben az évben készül el Horusitzky Henrik (1870-1944) a csornai és kapuvári járás artézi tótjainak feldolgozásával. A kutak terepi bejárásakor az intézeti nyilvántartásban szereplő 12 kút helyett a helyszínen 52-t talált. Az artézi kutakat egyéni módon a megnyitott vízadó réteg kora szerint csoportosítja (pleisztocén, levantei és pannon), és a táblázatban már ő is szerepelteti a víz hőmérsékletét és a geotermikus gradiens értékét. A feldolgozáshoz mellékelt térképe rendkívül egyszerű kivitelű, kizárólag a pozitív és a negatív, valamint a felhagyott (meddő) kutakat ábrázolja. Földtani szelvényei ma is helytállóak. Annak ellenére, hogy a medencealjzatot egyik kút sem harántolta, felismeri a lépcsős vetőt, és úgy véli, hogy ennek következtében változik a geotermikus gradiens értéke. Sümeghy József 10 évvel az első monográfiája után egy újabb nagy átfogó és értékelő művel jelentkezik. Ebben a Dunántúl és az Alföld őslénytani vizsgálatokon alapuló rétegtani elemzését végzi el, amelyez főként az artézi kútfúrások szolgáltattak adatokat (1939).

A főváros fejlesztése az 1920-as évek közepén számos vízbeszerzési és mérnökgeológiai problémát vetett fel. Több tanulmány foglalkozott ugyan ezekkel a kérdésekkel, de a megoldást kizárólag egy monografikus feldolgozás jelenthette. Erre Horusitzky Henrik kapott megbízást. Egy előzetes tanulmánya már 1933-ban megjelent, amelyben felvázolta a feladatokat, és rámutatott arra is, hogy az elvégzen-