Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)

2013 / 1. szám - Szlávik Lajos: Dr. Papp Ferenc (1925-2012)

I Dr. Papp Ferenc (Tiszaroff, 1925. április 14. - Kecskemét, 2012. december. 18.) Tisztelt gyászoló család, hozzátartozók, barátok, egykori munkatársak, ismerősök! Megrendülten állunk itt Papp Ferencnek, a magyar vízmérnöki társadalom kiemelkedő egyéniségének, neves szakemberének koporsója előtt, aki 2012. december 18-án, életének 88. évében hunyt el. Olyan vízügyi szakember, olyan széles látókörű mérnök távozott el körünkből, aki az elmúlt hat évtizedben tevékeny részese volt a vízügyi szolgálat fejlődésének; jelentős egyénisége volt az ország vízgazdálkodásának; élete, sorsa összefonódott a vízügyével. 1925. április 14-én született Tiszaroffon. Meghatározóak voltak számára gyermekkori, kamaszkori élményei, amiket a vízi társulati élet mindennapjainak tapasztalataiból merített. 60 évvel ezelőtt, 1953-ban szerzett mérnöki oklevelet. Néhány hónap múlva vehette volna át gyémántdiplomáját a Műegyetemen. Mérnöki munkásságának nagyobbik része a Tiszántúlhoz kötődött. 1953-ban beosztott mérnökként a Közép-tiszai Öntöző Vállalatnál kezdett, egy év múlva már kirendeltségvezető lett. 1958-tól kinevezték a Tiszalöki Vízlépcső és Öntözőrendszer szakaszmérnökévé. 1959-75. között volt a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője. Pályafutásának talán a legsikeresebb korszaka volt ez a 16 év. Nem véletlenül tartották őt az 1960-70-es években a kiemelkedő szervező képességű vízügyi igazgatók egyikének! Igazgatóként a Tisza, a Sebes-Körös és a Beretytyó védvonalainak árvízi védelemvezetője volt. Kritikus helyzetekben hozott felelős döntéseket: 1966 februárjában a Berettyó jeges árvízénél, majd 1970-ben a Berettyó és a Sebes-Körös árvizének vésztározásánál. Ez a két árvíz életének meghatározó szakmai élményévé vált. Emlékeit Dunka Sándotral közösen írt könyvében is közreadta. Az árvízvédekezések tapasztalatai mélyen beleivódtak lelkébe, s egész szakmai pályája során minden eszközt felhasznált azért, hogy a mentesített területeken élőket megvédjék a katasztrófáktól. Elsők között foglalkozott a vízgazdálkodáshoz kapcsolódóan a vízi környezet védelmével és fejlesztésével. Személyes kezdeményezője és irányítója volt a debreceni Erdős-puszták vízgazdálkodási megoldásainak, amelyek természetvédelmi és jóléti célokat is szolgáltak. Úttörő munkássága a későbbiek során például szolgált a környezeti szempontú vízgazdálkodás elteijesztéséhez. Ökológiai kutatásait és gyakorlatban szerzett ez irányú tapasztalatait 1974-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen megvédett doktori értekezésében foglalta öszsze. Amikor az általa igen tisztelt Dégen Imrét az OVH elnöki posztjáról felmentették, az új államtitkár, Gergely István szorgalmazta egy vízügyet és környezetvédelmet integráló kormányhivatal felállítását, és őt hívta Debrecenből Budapestre, hogy a vízügyi szolgálat környezetvédelmi ügyeit összefogja. 1975-80. között az OVH Környezetvédelmi (utóbb Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási) Főosztályának vezetője volt. Gergely István tragikus halála azonban mindezeket a törekvéseket jó időre megakasztotta... 1982-88 között, nyugdíjba meneteléig, a VIZITERV vezérigazgatójaként tevékenykedett. Mindig hangsúlyozta, hogy a szakmai eredményeket munkatársaival közösen érte el. Jó érzéke volt ahhoz, hogy a körülötte lévők gondolataiban felfedezze mindazt, ami reálisan hasznosítható, s sarkallja őket azok megvalósítására. Vízgazdálkodási szemléletében meghatározó volt a Tisza vidékéhez, szűkebb szülőföldjéhez való kötődése. Ez alapozta meg társadalmi és közéleti tevékenységét, amelyet többek között a Közép-Tisza vidéki Intéző Bizottság (KIB) elnökeként 1986-1993 között fejtett ki. Mindvégig szem előtt tartotta az élő környezet és természet védelmét, a Tisza-tó értékeinek oltalmát, jóléti hasznosítását, a műszaki létesítmény „humanizálását". Ő volt az, aki kezdeményezte a mesterséges tározó névadási pályázatát, ami végül a Kiskörei tározót Tisza-tóvá tette. E tisztségében arra törekedett, hogy a mérnöki létesítményként működő Tisza-tó a vízi világ változatosságát és szépségeit bemutató idegenforgalmi központtá, népszerű üdülőhellyé válhasson. ízig-vérig mérnök volt, aki műszaki törekvéseiben, terveiben mindig az embert nézte, az ő helyzetük javítására törekedett. Folyamatosan azon gondolkodott, miképp lehetne a vízgazdálkodás, vízépítés eszközeit felhasználva segíteni az elszegényedő Tisza menti települések, falvak gazdasági felemelkedését. Az utóbbi csaknem negyedszázadon át nyugdíjas mérnökként élte mindennapjait, de változatlanul érdeklődött a szakmai kérdések iránt, árvizek idején naponta hallgatta a rádióban, tv-ben a híradásokat és gyakran vette fel a telefont, hogy személyesen tudja meg a pillanatnyi helyzetet. Lélekben „együtt élt" az eseményekkel. Egy lehetséges jövőbeli tiszai árvízi katasztrófa problémája mindig élénken foglalkoztatta. A Magyar Hidrológiai Társaság (MHT) munkájában 1959 óta vett részt, 1993-ban kapta meg a tiszteleti tag kitüntető címet. Társszerzőként a Vízügyi Történeti Füzetek sorozat két kötete fűződik a nevéhez: A Közép-Tiszántúl vízi története (2003), A Berettyó vízgazdálkodásának és jeges árvízének története (2008). Szakirodalmi publikációinak száma több mint 50, ezek a Magyar Vízgazdálkodás, Vízügyi Közlemények és a Hidrológiai Közlöny hasábjain jelentek meg. Eletének utolsó évtizedében gyakran fordult a vízhasznosítások történeti eseményei felé, nagyon érdekelték a két világháború közötti korszak öntözési, társulati-működési kérdései, s az azokból levonható tapasztalatok. Amikor a napjainkban újra napirendre került az öntözések ügye, újra elővette az Öntözésügyi Közlemények múlt századi megsárgult lapszámait, s újabb cikkek megírását tervezgette. Erről is hosszasan, részletekbe menően beszélgettünk, amikor Fejér Lászlóval 2012. októberében felkerestük Természetes, őszinte, emberséges, nyílt, közvetlen ember volt. Szerettük és tiszteltük őt. Halálával fájdalmas veszteség érte a családot, a barátokat, a vízmérnöki szakmát. Feri bátyám! Nyugodj békében! Emlékedet megőrizzük! Dr. Szlávik Lajos