Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

4. szám - Kováts Gábor: Szolgáltató, vagy kezdeményező vízgazdálkodás?

3 Három megoldandó feladat, néhány téves eszme bemutatásában (A dégeni vízgazdálkodásról írt tanulmány folytatásaként) Kováts Gábor 6771. Szeged, Kavics u. 13. Lehet-e „kollektív bűnösnek" nyilvánítani egy nemzetet vagy népcsoportot? Ugye nem! És egy szakmát? Mert a vízi mérnökökkel ez történt? Ágoston István a „Nemzet inzsellé­rei" című két kötetes müvében több mint 100 mérnököt mu­tat be a XVIII.-XX. század időszakából. Embernek és szakembernek is kiválóak. Mi rosszabbak lennénk? Vagy csak a körülményeink azok? A Mérnök Újság decemberi számában vitaindító cikket közöltem a dégeni vízgazdálkodásról, melynek fo kérdése az volt: mi az, ami ebből a kétségtelenül kiemelkedő időszakból átvehető, mi az, ami ma már nem időszerű, és mi az, ami továbbfejleszthető. Egyet nem lehet elvitatni ettől az időszaktól: a kezdemé­nyezést, bár utólag időnként úgy értékelhető, hogy ezek a kezdeményezések nem mindig találkoztak a társadalom e­gyetértésével, vagy éppen a gazdaság felkészültségével. Ez­zel együtt az az elv, amit a 90-es évek elején lehetett időn­ként hallani, mely szerint a vízgazdálkodásnak nem kezde­ményezni, hanem a társadalmi igények szerint szolgáltatni kell, mindenképp vitatható, mert egy adott szakmai kérdés­ben ki kezdeményezzen, ha nem az, aki ahhoz leginkább ért. Az más kérdés, hogy nagyon kell figyelni a társadalom fogadó készségére, a többi ágazat felkészültségére és igé­nyére, és egészében a gazdaság teherbíró képességére. Ha a­zonban egy önmagában jó kezdeményezést a társadalom el­utasít, annak gazdasági és műszaki érveken, mégpedig valós érveken kell alapulnia, és nem olykor hangzatos, de szűk csoportérdeket szolgáló szempontokon, vagy éppen a hozzá nem értő nagyközönség félrevezetésén. A következőkben nagyon röviden és vázlatosan három ilyen megol­dandó, vagy legalábbis megvitatandó feladatról lesz szó. Természete­sen csak a gondolat felvetésének az erejéig. Ez a három téma: a Duna­Tisza-csatorna kérdése, a dunai hajózás és vízerő hasznosítás, valamint a csongrádi vízlépcső. A következőkben látni fogjuk, hogy itt egyrészt elvi tisztázandó kérdések vannak, másrészt ezek a műszaki létesítmé­nyek egymással is kölcsönhatásban működnek, és valamilyen módon feltételezik egymást. Nézzük először a Duna-Tisza-csatorna kérdését. Lampl Hugó, az Országos Öntözésügyi hivatal elnöke és Hallóssy Ferenc, a Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Főosztá­lyának vezetője szerkesztésében 1947-ben összefoglaló irat került kiadásra, mely az említett mű több évszázados elkép­zeléseit az elkészült terv-variációkat, azok gazdasági és mű­szaki értékelését mutatta be. Ma is tanulságos olvasmány, és ma is jó lenne ilyen színvonalas és részletes kiadványokkal találkozni. Most azonban idézzünk a mű bevezetőjéből, me­lyet Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság akkori elnöke írt: „Nagyra hívatott ez a nemzedék, mert nemcsak egy rom­ba döntött országot kell újjá építenie, hanem századok elsik­kadt ország építő terveit is megvalósíthatja, ha minden ere­jét összefogva, hozzá tud nőni hatalmas feladatihoz. Az el­múlt 100 év nagyszerű tervei közül is messze kimagaslik Széchenyi gyönyörű álma, a Duna-Tisza-csatorna megépíté­sének terve. Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokhoz" A csatorna tervezése több száz év távlatában kezdődött. Az 1700-as években már konkrét tervek készültek egy nagyszabású hajózóút fejlesztésre, gondoljuk meg ekkor a vasút és közúti közlekedés még senkinek nem jutott eszébe, egész Európában a vízi utak fejlesztése volt a fő cél. Aztán a XIX. században a nagy reform gondolatok között, Széche­nyi és a nádor egyaránt szorgalmazta a csatorna megépíté­sét, vagyis egyáltalán nem politikai, hanem gazdasági kér­désnek tekintették, mely Magyarországnak és a bécsi udvar­nak egyaránt érdeke volt. Most ugoijunk egy nagyot, 1993-ban Bajorországban járván a Duna -Rajna-Majna-csatorna bemutató termében egy szobafalnyi nagyságú térképen piros villogó vonallal jelent meg a magyar Alföldet átszelő Duna-Tisza-csatorna, mint az integrált európai vízi út megépítendő lé­tesítménye. Ha tovább lépünk a legutóbbi választások előtt ismét több tévé- és rádió-műsor, újságcikk foglalkozott a mű megépítésének szük­ségességével. Ma már sokkal komplexebb célkitűzéssel, mint Széche­nyi idejében, hiszen nem csak a vízi közlekedést, mely legenergiataka­rékosabb áruszállítási mód szolgálná, hanem a Duna-Tisza közének krónikussá vált vízhiányát generálisan megoldaná. Ilyen módon első­rendű környezet- és tájvédelmi célokat szolgálna, arról nem beszélve, hogy megvalósítása és üzemeltetése igen nagy mértékben járulna hozzá a foglalkoztatás javításához. A megvalósításhoz szükséges gépek és a­nyagok majdnem teljes mértékben az országon belül rendelkezésre áll­nak, és tekintettel a Duna és Tisza közti magassági különbségekre egy megfelelő nyomvonalon vezetett csatorna energetikailag is pozitív mér­legü lehet. Mindig is készülnek tervek és létesítmények a Homokhátság krónikus vízhiányának megoldására, s bár ezek önmagukban természe­tesen hasznosak, a kérdést átfogóan nem tudják megoldani, valószínű­leg ilyen módon megvalósításuk és üzemeltetésük gazdaságilag is meg­kérdőjelezhető. Lehet, hogy az ország nehéz helyzetben van gazdasá­gilag, de éppen az ilyen jellegű, csekély import igényű, infrastrukturá­lis jellegű közmunka lehet az egyik kivezető út a gazdasági válságból. Második témaként az elsőhöz szorosan kapcsolódóan be­széljünk a csongrádi vízlépcsőről. A csongrádi vízlépcső nagyságrendjét tekintve más kategória, mint a Duna-Tisza­csatorna, ugyanakkor a kettő egymást feltételezi, Csongrád nélkül a dunai vízátvezetés nem építhető meg. A csongrádi vízlépcső esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a Tisza már ma is csatornázott folyó, Törökbe­cse, Kisköre és Tiszalök a folyó csatornázott jellegét meg­határozza. Ugyanakkor mind a vízkészlet-gazdálkodás, mind a hajózás szempontjából, valamint a Hármas-Körösi legegyszerűbb vízpótlás megoldására az évtizedek óta a ter­vekben szereplő, sőt az 1979-ben megkezdett és kurtán-fur­csán abbahagyott építésű vízlépcső nélkülözhetetlen. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a térségben lévő emberek és politikai szervezetek e kérdésben szinte 100 %-osan egyetértenek. A müvet meg kell építeni. A zöldszervezeteknek ugyan vannak kifogásaik, az azonban természetes, hogy minden mérnöki létesítmény beavatkozás a természet folyamataiba, a kérdés csupán az, hogy a pozi­tív és negatív hatások egyenlege mit mutat. A Magyar Mér­nöki Kamara a Csongrád Megyei Önkormányzat megrende­lésére feldolgozta a csongrádi vízlépcső eddig elkészült ter­veinek szintézisét, és a tanulmányban arra a végkövetkezte­tésre jutott, hogy a mű megépítése sokkal több pozitívumot hordoz magával, mint amennyi káros hatása lehetséges. A csongrádi vízlépcsőt az 1979-ben megkezdett munka folytatásaként természetesen felülvizsgált és korszerűsített tervek alapján kell megépíteni. Ez a mű lehetőséget ad a Duna-Tisza-csatornán érkező és a Tisza-völgy számára hos­szútávon nélkülözhetetlen vízhozam fogadására és megtar­tására, a hajózás biztosítására Csongrád és Kisköre között, valamint a felújítandó bökényi vízlépcsővel együtt a Hár­mas-Körös Bökény és Szentandrás közti bögéjének folya­matos vízpótlására. Ahhoz azonban, hogy a Tiszán normális vízi közlekedés lehessen, a műszaki beavatkozás mellett az

Next

/
Thumbnails
Contents