Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)
3. szám - Nagy István: Az Alföld vízgondjainak kezelése: A Tisza folyó
18 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 3. SZ. golhasson az ő „birodalmában", és ne veszélyeztesse a megépülő töltéseket, alámosva azokat, mint írja „mindig sürgettem a folytonos és távoli töltésezést". A Tisza szabályozásáról szóló 1850. évi nyílt parancs végrehajtására kiadott rendelkezés a vitát egy időre lezárta, mert előírta a minimális töltés távolságot, a Paleocapa által javasolt 760 m-ben. A nyílt parancs végrehajtási utasítása a korábban a Tiszához közel megépített (magán) töltések áthelyezését nem írta elő, csak felülvizsgálatát és engedélyeztetését. Ugyanakkor előírta, hogy egy tervet engedélyezésre csak akkor lehet felteijeszteni Bécsbe, ha azt az érdekeltek (földtulajdonosok, települések, stb.) véleményezték (elfogadták). Az első kisajátítási törvény csak 1881-ban jelent meg, addig a földtulajdonos hozzájárulása nélkül nem lehetett a terveket elkészíteni, a munkákat megkezdeni. Herrich Károly - aki 1852-től 1879-ig volt a Tiszai munkák főmérnöke - írja a következőt: „Szükség lett volna a Paleocapánál 1-ső szám alatt bejegyzett átvágásnak létesítésére (megjegyzés: Titelhöz közeli szakaszon). Széchenyi a birtokoshoz ment, nála sokáig lakott, a birtokos elárasztotta mindennel, amit a Tisza völgye képes volt adni, de amikor arról volt szó, hogy földet az átvágáshoz vagy beleegyezést az ásáshoz adjon ez, nagyon udvarias bókos havakkal következetesen meg lett tagadva". Ilyen feltételek mellett elképzelhető, hogy a tervezőknek sokszor kellett súlyos szakmai kompromisszumot kötni az érdekeltekkel (hisz nagyrészt Ok fizették a tervezést, kivitelezést is) és a munkákat sem abban a sorrendben tudták megkezdeni, amit a szakmai követelmények indokoltak volna. Milyen nehéz volt - ha egyáltalán lehetett - a térségi érdeket érvényesíteni a helyi érdekkel szemben. A Maros torkolatának áthelyezése körül kialakult vita és Szeged város „győzelme" valamint a kiegyezés, ha úgy tetszik, megnyitotta az utat a töltések 760 m-nél közelebb helyezéséhez, és sok esetben meghiúsította a szükségesnek tartott és tervezett töltés kijjebb helyezéseket is. Ha Szegednek lehet keskeny medret kialakítani, akkor másnak is lehet, mint ahogy arról Herrich Károly 1880-ban ír: „Említettem, hogy a két tervezőnek eszmélyét (megjegyzés: Vásárhelyi Pál és Paleocapa) az Alsó-Tisza vonalain csak Szentestől le Titelig, a régibb szentes-mindszenti és torontáli régi töltésvonalok gátolták. A szentes-mindszenti szorulatokra ki volt az anathema mondva. Torontál-töltés vonalainál ki volt még Keczkés Károly által jelölve azon 16000 folyó öl hosszú töltésvonal, melyet bellebbíteni kell. ....S vajon nincs-e egészen okadatolva, ha dacára annak, hogy a régiebb, a Tisza közép- és alsó medrén lévő hibás építmények a tiszaszabályozási közegek által, mint — olyanok azonnal - javítás és kiigazítás végett kijelöltetnek s a hatóságok útján azok helyreállítása sürgettetett, ha ilyenkor az illetők a szegedi példára utalva, a költséget és nekik kényelmetlen müveletet vagy egyszerűen megtagadták, vagy azt a mai napig elodázni bírták." A töltések nyomvonalának meghatározásánál főleg 1880 után az árvízvédelemért felelős szakmai vezetés érvelése, tiltakozása ellenére a helyi érdek rendszerint felülírta a térségi érdeket, az árvízvédelmi szakmai szempontokat és sorra alakultak ki az árhullámok lefolyását lassító, vízszintjüket emelő szűkületek és folyamatosan csökkent a hullámtér. (Például a Tiszafüred - Körös-torok közötti szakaszon 1888 és 1945 között 33080 hektár volt a hullámtér terület csökkenése, mely területnek a jelenlegi mértékadó árvízszint alatti tározó kapacitása 1.017 millió m 3). A közép-tiszai hullámtér csökkenésének mértékét jól érzékelteti, ha összehasonlítjuk a hazai Tisza szakasz hullámterének 76240 hektáros területével. Az ismertetett okok miatt jött létre a Tisza-völgy hazai területén a hullámtér és az ártér között - európai nagy folyók esetében talán - legkisebb arány (hullámtér 6%-a az ártérnek). Előbbiek ismeretében milyen alapon lehet bírálni és elmarasztalni a korabeli tervező mérnököket? A hullámtér szűkítés üteme a Közép-Tiszán 1945 után minimálisra csökkent (598 ha), csak 2008-ban szakadt meg, amikor Rákóczifalva határában közel 500 ha területtel bővült a hullámtér, ami folytatódik a tiszai árvízi tározók építésével. A két töltés közötti terület használatának alakulása: Vásárhelyi tervében a következőket írja: „a helyszínt vizsgálva mindenkit meggyőz az iránt, hogy a Fel-Tiszán a partokon részint sűrű füzessel és erdővel, nagyobb részt gyümölcsös kertekkel elzárt állások, számos helyen a szakadó partok által vízbe sodort élő fák ... a hajózást veszedelmesé tették". Molnár J. a következőt írja: „A folyót közel a partokhoz követi a töltés és sűrűn benőtt az ártér". Paleocapa az általa bejárt területet a következő képen jellemzi: „Mely tárva áll minden szeleknek, minden fától meg van fosztva, ahol a szél nem talál semmi akadályt... ." A korabeli térképek bizonysága szerint elsősorban Tokaj felett, de Szeged térségében és alatta is jelentős területeken van erdő, gyümölcsös, fűzzel benőtt terület a nagyvízi mederben. Tokaj és Csongrád között, ahol híján voltak a tűzifának, sok helyen még a meder rézsűn is letermelték a rőzsét. Az 1850. évi nyílt parancs a töltések építését az érdekeltek (társulatok) felelősségébe utalja, az átmetszések kialakítása és a folyószabályozási munkák a kincstár feladatát képezték. A nyílt parancs a töltések, és a folyó közötti terület hasznosításával nem foglalkozik, azt a földtulajdonosokra bízza. Ennek eredményeként, mint ahogy Károlyi 1960-ban írja: „a hullámtérnek nem volt igazi gazdája" annak hidraulikai szerepét illetően. A társulatok annyiban foglalkoztak a hullámtérrel, hogy a töltés mentetlen oldala mellett 40-100 m széles sávban erdőt telepítettek a töltések hullámverés elleni védelme érdekében, valamint hasznosították az anyagnyerő helyeket. E területek hasznát a töltések fenntartására kellett fordítaniuk. Hajózásra igénybe vett szakaszokon legalább a meder egyik partját, közmunkával tisztán kellett tartani a hajók vontatása miatt. A Közép-Tiszáról a hajóvontató út tisztántartásáról az utolsó fennmaradt jelentés 1886-ból származik, szerzője Vezseny jegyzője: „a hajóvontató-utak Tisza-Vezseny község területén a Tisza mindkét oldalán a rendeletben meghatározott szélességben és minden akadálytól menten megvan". A Tiszán még az 1900-as évek elején is volt hajó vontatás. Szeged 1879. évi katasztrófája után a meghívott külföldi szakértők a hullámtér tisztán tartását és az ott lévő akadályok eltávolítását javasolták. Az 1885-ben kiadott XXIII. törvénycikk - első vízügyi törvény - 49.§-a a következő szerint rendelkezik: „A töltések közé fogott folyóknál a töltések közötti előtéren a műszakilag megállapított megfelelő normál szélességben, nemkülönben a fakadó és szivárgó vizek ellen való védelemre szükséges területeken csak a közmunka- és közlekedési miniszter által rendeleti úton megállapított művelési módok alkalmazhatók. Ha rendelet kibocsájtása előtt más művelési módok voltak alkalmazva, ... kitisztítás költségei, valamint a művelési mód változásából eredő értékcsökkenés azok által térítendő meg, akiknek érdekében ez intézkedés történt."
