Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

2. szám - Juhász József: A tájfejlődés és a folyók

68 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 2. SZ. Az 1843-ban kiadott folyó-felmérési térképek alapján csaknem ezer települést fenyegetett árvíz és a következő években el is árasztotta valamennyit. Hajnal István írta, hogy a táj településszerkezete, a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója, úgy tűnik, hogy a vizek áldozatává kezdett válni. A XVIII. század ipari forradalma következtében a lakosság saját életfeltételeinek javítását, modernizációját kívánta az egész országban. Az 1846-ban megkezdett tiszai vízrendezési munkálatokat nem egyoldalú politikai, vagy gazdasági megfontolás indokolta, hanem a megmaradás alapvető kényszere követelte. Miután megállapították, hogy a gyakori nagy vízáradásokat az erdők pusztulása okozza, a Kárpát-medence természeti egységében tervezték a Tisza-völgy ármentesítését, a mellékfolyók szabályozásával együtt, csatornákról, öntözésről gondoskodva, az út és a vasúthálózat terveinek figyelembevételével. Vásárhelyi Pál folyószabályozási terve az árvizek visszatartása mellett a hajózás biztosítását is szolgálta. Az árvizek visszatartása érdekében a folyótól lehetőleg kellő távolságban elhelyezett gátak építését tartotta megfelelőnek. A gátak nyomvonalát sajnos sokszor nem a szakmai igény, hanem a helyi földbirtokosok földéhsége és lobbi tevékenysége határozta meg. A gátak építése közben 1853-ban és 1855ben újabb hatalmas árvizek jelentkeztek, tönkretéve az addig épített gátak egy részét. A töltések közé szorított folyóból kiöntő árvíz a töltésezés előtti, természetes árvízszintnél magasabb volt, és részben a be nem töltésezett magas-partokon ömlött át, olyan területeket is elöntve, amelyek korábban árvízkor szárazak maradták. A munkálatok során a műszaki tudás, sajnos, sokszor alárendelődött tudományon kívüli céloknak. A szakértelem érvényesülését a társadalmi hierarchia, a pártpolitika, a magánérdek, a bürokrácia és a korrupció, gyakran az ezek mögé bújó pénztelenség nehezítette, illetve akadályozta. Az 1879. március 12-én Szegedet elöntő tragikus árvíz után felkért külföldi szakértők megállapították, hogy az átvágások és az adott töltésezés kombinációja az egyedül helyes megoldás volt a Tisza szabályozásánál. Véleményük szerint az árvízszintek növekedése szükségszerű és tartós folyamat lesz. Ajóslat igaznak bizonyult, mert, amint az várható volt, a Tisza árvízi szabályozása folyamatos karbantartásra és fejlesztésre szorul. Az árvízszintek folyamatos emelkedése ellen, illetve azok csökkentéséhez egyrészt a töltéseket lehetne kijjebbezni, másrészt az árhullámok víztömegének egy részét időleges tározókba vezetni. A töltések kijjebbezése csak néhány részen járható_a földtulajdonosok ellenállása miatt. Még az időleges tározók építése is sokszor áthághatatlan tulajdoni problémákat vet fel. Felmerült a gondolat, hogy az árvizek víz-tömegének egy részét vezessük a mély-területekre, ahonnan elpárolog. Egy kevés hányada a talajvízen keresztül is elszivároghat, bár inkább a mély-területek felé szivárog a talajvíz a környező magasabb területek felől, mint fordítva. Ez a megoldás az egyébként is óriási belvíz-problémát csak a kibírhatatlanságig fokozná. Az árvizektől megvédett terület a Tisza-völgyben mintegy 26 ezer km

2. Az elvégzett folyószabályozási, ármentesítő és belvíz-lecsapolási munkák a mai ország területének közel negyedét, kihatásaiban közel felét érintették. A tiszai árvédelem sikerét mutatja, hogy a Tisza mentén- a Felső-Tisza néhány pontja kivételével- 1887. óta nem volt gátszakadás, annak ellenére, hogy a szabályozás előtti időhöz képest két métert emelkedett az árvíz szintje. A Duna hadi- és árú-szállítási jelentősége a rómaiaktól a törökökön át a második világháborúig igen jelentős volt. Legújabban hadi jelentősége csökken, viszont árú-szállítási jelentősége mellett az üdülési célú hajózás fontossága rohamosan növekszik. A Duna-völgy szaporodó lakossága és növekvő civilizációs igényei hatására már a XVII. század második felében hozzákezdtek a folyó árvíz-járta területek csökkentéséhez helyi árvédelmi gátak építésével. Mára a Duna árvízi szabályozása, a Szigetközön kívül, lényegében a jelenlegi helyzetben kielégítő, és csak a folyamatosan szükséges fejlesztési munkák mellett, a rendszeres karbantartási feladatokat kell elvégezni. A folyószabályozásnak a XIX század óta legeredményesebb segítője a duzzasztómű, amelyhez hajózható folyóknál hajózsilipet építenek, és ha van rá igény, erőművet is. A duzzasztással szabályozott folyó környezetbiztonsága megnövekszik, a vízfolyás lelassul, a hajózás, jégmentes napokon, egész éven át biztosított, az átbukásnál bekeveredő levegő a víz öntisztulását segíti, a beépített hallépcső pedig az akadálymentes közlekedést biztosítja. Magyarországon is égető szükség volna a Dunán három vízlépcsőre, ahhoz, hogy a gyakorlatilag tartósan nem szabályozható folyószakaszokon a vonatkozó nemzetközi hajózás feltételeit az előírások szerint biztosítani tudjuk. A Tiszán pedig Csongrádnál kell még egy vízlépcső a mezőgazdasági vízellátás és emellett az üdülési célú nagyhajózás biztosítására. A probléma az, hogy évtizedek óta nincs pénzük, ezért meztelenségünket mindenféle környezetvédelmi szlogennel igyekszünk ideig-óráig eltakarni. De sajnos minél hosszabban húzzuk az elkerülhetetlent, annál többe kerül az országnak. Tudomásul kell vermünk, hogy minden, a természeti adottságokat módosító emberi beavatkozás tetemes anyagi áldozatot igényel, és csak akkor lesz az eredménye tartós, ha annak fenntartása is megfelelő. Egy épület, vagy út, csak úgy, mint egy szabályozott folyó, csak akkor tudja eredeti célját tartósan biztosítani, ha megfelelően karbantartjuk. Ezért az emberi beavatkozások hasznának mindég arányban kell állnia a kifejtett, illetve a folyamatosan kifejtendő erőfeszítésekkel. Mindenki számára világos, hogy, ha egy vízfolyásnak nem engedjük meg, hogy szabadon kószáljon, és kvázi erőszakkal kívánjuk egy meghatározott területen, meghatározott keresztmetszeti méretekkel és kanyarulati ívekkel tartósan megtartani, folyamatosan karban kell tartani. Ha ez a szabályozás a vízfolyást csak kevéssé téríti el saját „elképzelésétől" a fenntartás költsége nem nagy. A hazai folyószabályozások, a kialakított duzzasztásokkal, ennek a feltételnek kétségtelenül megfelelnek. A táj vízügyi formálásánál azt is figyelembe kell venni, hogy hazánk éghajlata átmeneti, az ezzel járó bizonytalansággal együtt. Leginkább a Nap-tevékenység kis-periódusához hasonló 10-12 éves ciklus figyelhető meg benne. Általában 6-7 éves melegebb, szárazabb, és 4-5 éves hűvösebb, csapadékosabb időszak követi egymást. Ez a vízgazdálkodás számára meglehetősen költséges. Egyrészt a társadalom védelmére ki kell építeni mindazokat a vízgazdálkodási létesítményeket (árvízvédelem, folyószabályozás, belvízmentesítés), amiket az időszakosan jelentkező árvizes években a gazdasági élet biztonsága megkövetel. Másrészt meg kell tenni azt is, amit a gazdasági élet színvonalának fejlődése és a vízigények mindenkori kielégítése a száraz években megkövetel (öntözés, tározás, vízellátás), és a folyókon a hajózást is biztosítani kell. Ez a több arcú vízgazdálkodási helyzet sok gazdasági nehézséggel jár, aminek leküzdése hazánk, de különösen az Alföld jövendő életét jelenti. Kétségtelen, hogy a folyók szabályozása volt hazánkban minden idők legnagyobb tájalakítása. Mondják második honfoglalásnak is. A folyók menti tájakat és a Tiszántúl tájait alapvetően megváltoztatta. Közel egymillió hektár vízi-világ ökológiai rendszere alakult át. Eltűntek az ártéri erdőségek, a tölgyesek és a nyíresek. Fajok pusztultak el és élőhelyek semmisültek meg. Elmúlt a hagyományos ártéri gazdálkodás, életformáival együtt, és más lett a táj. Természetes, hogy az emberért végzett tájalakításnak hátrányai is voltak és vannak. Ugyanakkor átalakult a településszerkezet. Vasút, kereskedelem, ipar tagolta be országos egységbe a Tisza völgyet. Demográfiai vizsgálatok kimutatták, hogy a folyamszabályozás feltűnően kedvezően hatott a Tisza mentén élő népesség számának alakulására. Minden emberi beavatkozásnak vannak az „ősi" természetre kedvezőtlen hatásai Azt az ember növekvő igényeihez alakítják. A környezetrombolás csökkentése, vagy kiküszöbölése érdekében egy tájban a folyóhasznosítás, a természeti és a társadalmi környezet között csak akkor alakul ki harmónia, ha ennek biztosítására a létesítmények tervezése, építése és üzemeltetése során megfelelő hozzáértéssel kellő gondot fordítanak. A kompromisszum kötésekor azonban az embernek, a társadalom fejlődésének kell elsőbbséget biztosítani, és a természeti környezetet kell a tervezett állapothoz igazítani, úgy, hogy, a megváltozott természeti környezet az új táj harmonikus része legyen. A fejlődést azonban feltétlenül engedni kell. A múlt állapot visszahozása, vagy a jelen állapot megmerevítése nem járható út.