Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

3. szám - Könyvismertetés - Fejér László: A vízi-társulatok 200 éve

65 nem éppen ezektől a munkáktól várták a hazai mezőgazdasági tőkefelhalmozás megindulását, megerősödését, nagyobb ütemű fejlődését. Az már más kérdés, hogy a Tisza-szabályozás első évtizedeiben az ármentesítés hasznait élvező birtokosok többletbevételüket nem a mezőgazdaságba forgatták vissza, hanem a jóval nagyobb haszonnal kecsegtető és állami támogatást is maga mögött tudó vasútépítkezésekbe fektették be. Persze a társulatok története nem csak a XIX., hanem a XX. században is elég fordulatos volt. Nagy megrázkódtatást jelentettek nekik az első világháborút követő gazdasági összeomlás, no meg az országhatár átrendeződések, az egykori vízrajzi egység megbomlása. Egyes társulatok működési területe két, vagy akár három részre is szakadhatott. Ilyen körülmények között az addig kialakított árvíz- és belvízvédelmi rendszerüket újra kellett gondolniuk, hiszen a határon kívül történő gátszakadások után kiömlő árvíz nem ismert határokat, csak a gravitáció kérlelhetetlen szabályát. Ráadásul a társulatok a nehéz gazdasági körülmények között kevéssé számíthattak a mindenkori kormányzatra, hiszen az államkassza is üres volt. Ebből a helyzetből csak nehezen tápászkodhattak fel, hiszen anyagi lehetőségeik mindenkor a társulat tagjainak teljesitőképességéhez igazodhatott. Némi mozgásteret jelenthetett számukra az államilag is támogatott közmunka-program, amelynek segítségével az árvédelmi töltések erősítését, belvízlevezető csatornarendszerük bővítését tudták megoldani. Legalábbis bizonyos mértékben. Amikor az ország gazdasági tekintetben némileg erőre kapott, a társulatok is jobb körülmények közé kerültek. Ebben persze az 1930-as évek többnyire száraz időjárása is szerepet játszott, olyannyira, hogy az évtized második felében az országos öntözési program került a vízgazdálkodási feladatok homlokterébe. A társulatok átmeneti megerősödése azonban nem tartott sokáig. Már az évtized végén újra nedvesebb esztendők köszöntöttek az országra, ami árvizekkel és tartós belvízi elöntésekkel gyengítették a hazai mezőgazdaságot. Ráadásul az ismét háborúba ugrasztott ország gazdaságilag további terheket rótt a mezőgazdaság szereplőire. Ahogy a könyvből kiderül, a végső döfést a társulatoknak nem is annyira a háborús pusztítások, mint inkább az 1945-ös földreform jelentette, ami a társulatok addigi oszlopát, a nagybirtokot szüntette meg. A sok százezer, néhány holdas kisgazda nem tudta fizetni az ármentesítési járulékot, a társulatok ezt a járandóságukat nem is tudták behajtani, tehát fokozott fokozott mértékben szorultak állami támogatásra. Az ellentmondásos helyzetet a baloldali kormánykoalíció 1948-ban oldotta meg azzal, hogy a társulatokat államosította. Ahogy az akkoriban szokásos volt, politikai ürügyet is találtak a döntés megindoklására, nevezetesen az 1947 szilveszterén kialakult felső-tiszai árvízi katasztrófát, amelynek kapcsán a társulatokat, ill. azok vezetőit hibáztatták a töltésszakadásokért. A könyv kronológiai sorozatában itt bizonyos értelemben egy „lyuk" tátong, hiszen nem egész egy évtizedig nem működtek a társulatok. Azonban elég hamar kiderült, hogy az állami gondoskodás sem mindenható, s a helyi vízgazdálkodási feladatok megoldásában nem nélkülözhető a helyi érdekeltek anyagi tehervállalása, ezért 1957-ben egy törvényerejű rendelet lehetővé tette a helyi vízrendezési feladatok ellátása érdekében társulatok alakítását. Az „új tipusú" társulatok azonban már nem kerültek az árvédekezés frontvonalába, mint egykori elődeik, ezt a feladatot továbbra is a területileg illetékes vízügyi igazgatóságok látták el, akik a társulatok feletti szakmai felügyeletet is feladatkörükbe kapták. Az új helyzetben további újítást jelentett, hogy a magyar falvak vízi-közmű ellátását, tehát ivóvíz-hálózatának kiépítését és csatornázását szintén társulati formában tették lehetővé. Ez a szakterületnek nagy lehetőséget jelentett, hiszen az ország kis- és közepes települései vízi közmű tekintetében igen komoly elmaradásban voltak, s az, hogy az ezredforduló vége felé az országos vízmüvesítési program lényegében befejeződött, abban kulcsszerepet játszottak a vízi-közmű társulatok. A nagy fejlődés árnyoldalához tartozik a csatornázottság elmaradása a vízszolgáltatástól, ennek felszámolása napjaink egyik legfontosabb területe. Ahogy az 1945-ös földreform kihúzta a társulatok alól az anyagi bázist, ugyanolyan fordulatot jelentett a rendszerváltás utáni kormányzatok törekvése a „szocialista nagybirtokoknak", a vízi-társulatok meghatározó tagjainak, a termelőszövetkezeteknek felszámolására. Hamar kiderült, hogy a frissen kárpótolt kis- és törpebirtokok ugyanúgy csak ímmel-ámmal fizették a vízgazdálkodási hozzájárulást, mint elődeik bő négy évtizeddel korábban. A társulati mozgalom azonban túljutott ezen a válságon is, s nem kis nehézségeket leküzdve - rugalmasan alkalmazkodott a kialakult új helyzethez. Ehhez természetesen arra is szükség volt, hogy alaptevékenységi körüket kibővítsék, minél nagyobb részt vállalva a terület vízgazdálkodási és környezetvédelmi közfeladatainak megoldásában. Két évszázad nagy idő! A könyvből az is kiderül, hogy a magyar politikai és műszaki élet számos vezéregyénisége volt részese a hazai vízi-társulatok történelmi munkájának. A földbirtokos arisztokrácia tagjai, mint pl. Széchenyi István, Andrássy Gyula, Szapáry Gyula, Lónyay Menyhért, Károlyi Sándor, Darányi Ignác, Tisza István grófok és társaik nemcsak mint miniszterek, miniszterelnökök írták be nevüket a magyar nemzet történetébe, hanem szereplői ennek a könyvnek is. Csak úgy, mint ismert és kevésbé ismert magyar mérnökeink, Beszédes József, Vásárhelyi Pál, Kvassay Jenő, Katona Antal, Boros Frigyes, Bodoki Károly, Szojka Gusztáv, Herrich Károly, Képessy József, Meiszner Ernő, Maiina Gyula, Korbély József, Kienitz Vilmos, Ziegler Károly, Ihrig Dénes és sokan mások. Az 1990-es években, a rendszerváltoztatás után voltak politikusi hangok, amelyek a társulatokat a Kádár- rendszerhez kötődő, gyanús pártállami képződményeknek hitték, s a tájékozatlanok magabiztosságával felszámolandóknak tartották. Aki ezt a könyvet végigböngészi, az nem csak a valóságot ismeri meg, hanem egy olyan történetben találja magát, amely immár két évszázada a nemzet gazdasági felemelkedéséért, a magyar vidék fejlesztéséért folyt, s folyik napjainkban is.