Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

1. szám - Pálfai Imre: A Duna–tisza közi hátság vízháztartási sajátosságai

PÁ^A^L^^uru^fisaUcözUiátsá^íz^ sajátosságai 41 II I • 2. ábra. Az éghajlati vízhiány évi összegének területi eloszlása (1951-1980. évi átlag) A térség hidrológiai viszonyaiban bekövetkezett változásokat legszembetűnőbben a kisebb-nagyobb tavak vízfelületének csökkenése és a talajvízszint süllyedése jelzi. Előbbire jellemző példa a Kiskunhalas közelében lévő Kunfehértó, melynek az 1970-es évek végén még meglévő „eredeti" vízfelülete az 1990-es évek elejére töredékére csökkent (3. ábra). Hasonló változást szenvedtek a Kőrösérből táplálkozó, a magyar-szerb határ mentén lévő kelebiai halastavak, melyek szinte teljesen kiszáradtak. A talajvízszint terep alatti mélységének átlagos területi eloszlását az 1956-1975 közötti időszakra vonatkozóan a 4. ábra szemlélteti. A terület túlnyomó részén az 1-3 méter közötti, a növényzet számára kedvezőnek számító talaj vízmélység az uralkodó. Ezzel szemben az 1992. évi adatokból szerkesztett talajvíz-térképen nagy területen a 3-5 méter közötti talajvízmélység a jellemző (5. ábra). Az előbbi két időszak talaj vízállapota közti különbséget, vagyis a talajvízszint-süllyedés területi eloszlását a 6. ábra mutatja. A legnagyobb süllyedések a hátság északi és déli legmagasabb részein következtek be, ahol a süllyedés 3 méternél is több, egyes észlelő kutaknál az 5-6 métert is meghaladja. A talajvízszint évenkénti szélső értékeinek (nagyvíz: NV, ill. kisvíz: KV) és középvízállásának (KÖV) változását az 1954—2008 közötti időszakban négy észlelőkút esetében a 7. ábrán követhetjük nyomon. Az ábrán árnyékolással kiemelt 1956-1975 közötti bázisidőszak viszonylag kiegyenlített talaj vízjárása után süllyedő irányzat figyelhető meg, amely az 1990-es évek elejéig-közepéig tartott, ezt követően a talajvízszint ingadozása a korábbiakhoz képest mintegy két méterrel alacsonyabb mélység-zónában folytatódott. A VITUKI régebbi vizsgálataiból és újabb keletű állapot-értékelő jelentéseiből is megállapítható, hogy a DunaTisza közi hátságon tapasztalt és az előzőkben bemutatott nagyarányú és nagy kiterjedésű talajvízszint-süllyedés az ország más részén sehol sem következett be. A Duna-Tisza közén a talaj- és rétegvizek szoros összefüggésben állnak, az 1990-es évekig a rétegvíz-szintekben is jelentős süllyedés mutatkozott, viszont nem csak a hátsági területeken, hanem a Tisza menti mély fekvésű területeken is, ami a növekvő víztermelésre utal. A Duna-Tisza köze bonyolult felszín alatti vízáramlási rendszereit az elmúlt években - a hagyományos hidrogeológiai módszerek mellett - vízminőségi és izotóp-hidrológiai vizsgálatokkal is igyekeztek tisztázni (

Liebe Pál, Deák József és mások kutatásai). Mivel a hátságon a lefolyás a csapadékon kívül — a jó vízvezető-képességű talajrétegek túlsúlya következtében szoros összefüggésben van a talajvízállással is, a nagyfokú talajvízszint-süllyedés értelemszerűen vezetett a lefolyás csökkenéséhez. Pl. a Fehértó-Majsa-i belvíz-öblözetben az 1962 óta működő szatymazi vízhozam-mérő állomás adatai és az 1956-1961 évekre közvetett úton meghatározott lefolyási adatok alapján - az évi lefolyás az 1956-2008 közötti időszak első felében átlagosan 22 mm volt, második felében viszont csak 11 mm, tehát éppen fele (8. ábra). A lefolyó vizek hasznosítása szempontjából még inkább figyelemre méltó, hogy egyes években szinte egyáltalában nincs lefolyás, és az is előfordul, hogy a lefolyás hosszú időn keresztül nem, vagy alig haladja meg az évi 4-5 mm-t, mint például 1988 és 1995 között. A 8. ábrán bemutatott lefolyási adatsorral összehangzó változást mutatnak a Duna-Tisza közi hátság más belvíz-öblözeteire vonatkozó vízhozam, illetve lefolyási adatok, pl. a KEVITERV AKVA tanulmánytervében (Szolnok, 2002) és Konecsny Károly dolgozatában (MHT XXV. Országos Vándorgyűlése, Tata, 2007).