Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

6. szám - LI: Hidrobiológus Napok: „Új módszerek és eljárások a hidrobiológiában” Tihany, 2009. szeptember 30–október 2.

35 Tokfélék a Duna magyarországi szakaszán, a kecsegeállomány hosszúidejű változása Guti Gábor, Gaebele Tibor MTA Magyar Dunakutató Állomás, 2131. Göd, Jávorka u. 14 Kivonat: A tokfélék meghatározó szerepet játszottak a magyar halászat történetében, de a túlhalászat, majd a kiterjedt folyószabályozások és az élőhelyek változása következtében dunai populációik megfogyatkoztak és a megsemmisülés határára jutottak. A kecsege (Acipenser ruthenus) az egyetlen gyakoribb, napjainkban még halászható tokféle. A dunai tokfélék védelmére irányuló nemzetközi törekvésekhez kapcsolódóan értékeltük a hazai Duna-szakaszon előforduló fajok természetvédelmi státuszát, továbbá elemeztük a populációk változásait meghatározó fontosabb tényezőket. A hatászok évenkénti kecsegefogásának ingadozása mérsékelt összefüggést mutat a Duna vízjárásának változásával. A populáció utánpótlására vonatkozó becslések az igazolják, hogy a magyarországi kecsegetelepítési programok, mint fajvédelmi eszközök hatékonysága megkérdőjelezhető. Kulcsszavak: veszélyeztetett halak, Acipenser, Huso, kecsege, Közép-Duna, homing viselkedés. Bevezetés A tokfélék egykor jelentős szerepet töltöttek be a Duna menti népesség táplálkozásában (Bartosiewicz 1997). A Duna magyarországi szakaszán 11-15. században volt a tokhalászat virágkora (Kriesch 1876, Károli 1877, Herman 1887, Khin 1957), de a túlzott mértékű halászat és az egyedfejlődésük szempontjából kulcsfontosságú élőhelyek átalakítása következtében több fajuk a kipusztulás határára jutott a 20. századra (Lelek 1987, Hensel és Holcik 1997, BacalbasaDobrovici 1997, Bacalbasa-Dobrovici és Holcik 2000, Reinartz 2002, Bluesch és társai 2005, 2006, Lenhardt és társai 2005, Guti 2006, 2008). A sőregtok {Acipenser stellatus) és a viza (

Huso huso) gyakorlatilag eltűnt a magyarországi folyókból. A vágótok (A. gueldenstaedti) és a sima tok (A. nudiventris) előfordulása szórványos, mindkettő súlyosan veszélyeztetett. A kecsege (A. ruthenus) maradt csak fenn halászható fajként napjainkig. A populációk csökkenése a védelmükre irányuló törekvések ellenére is folytatódott, ezért az eddigi intézkedéseknél lényegesen hatékonyabb beavatkozásokra van szükség a maradványpopulációk megőrzése és növelése érdekében. A közelmúltban egy nemzetközi munkacsoport átfogó akciótervet (Bloesch és társai 2005) dolgozott ki, áttekintést adva azokról az intézkedésekről amelyek a dunai tokfélék kihalásának elkerüléséhez szükségesek. Az akciótervet a Berni Egyezmény Állandó Bizottsága is elfogadta 2005-ben, és azt a tokfélék megőrzésére irányuló nemzeti akciótervek kialakítását segítő útmutatónak tekintik (Bloesch és társai 2006). A dunai tokfélék védelmére irányuló nemzetközi törekvésekhez kapcsolódóan értékeltük a hazai Duna-szakaszon (1850-1433 fkm) előforduló tokfajok természetvédelmi státuszát, továbbá elemeztük a populációk változásait meghatározó fontosabb tényezőket. Módszerek Az egyes tokfajok gyakoriságváltozásának leírását történelmi fogási adatokra (Khin 1957), szakirodalmi hivatkozásokra, valamint a hivatásos halászok halfogási adatsorainak (Jaczó 1974, Tóth 1979, Jancsó és Tóth 1987) vizsgálatára alapoztuk. A kecsegefogások adatsora és a Duna vízállásának (www.datanet.hu/hydroinfo) ingadozása közötti összefüggések feltárására kereszt-korreláció elemzést alkalmaztunk a PAST statisztikai programcsomag (Hammer 2001) használatával. A dunai kecsege állomány-utánpótlását a Duna magyar-szlovák szakaszán mért növekedési adatok (Kovriznych 1988), valamint a jugoszláv szakaszon megállapított korleoszlásból (Jankovic 1958) számított éves túlélési ráta alapján becsültük (Ricker 1975). Eredmények A viza a középkori dunai halászat egyik meghatározó hala volt, de a 16. századtól jelentősen csökkent a fogások gyakorisága. A 20. században már csak alkalmi zsákmánya volt a halászoknak Magyarországon, 17 helyszínen összesen 43 példány felbukkanásáról van tudomásunk (Guti 2008). Előfordulását 1987-ben Paksnál észlelték utoljára (Tóth 1987). A vágótok egykor gyakori fajt volt a Közép-Duna vízrendszerében, azonban a 19. század végétől csak szórványos fogási adatok jelzik elterjedését. Magyarországon, 16 helyszínen összesen 35 példány fogását jegyezték fel a 20. században (Guti 2008). Az utolsó öt példány Dunakilitinél (1997, 1999), Ercsinél (1998), Fajsznál (1998), valamint Gönyűnél (1999) került hálóba (Guti 2000). A sőregtok a történelmi időkben is viszonylag ritka faj volt a Közép-Duna vidékén. A 20. században csupán négy fogási adata ismert Magyarországon (Guti 2008). Az utolsó példányt 1965-ben Mohácsnál fogták a Dunában (Pintér 1991, 2002). A simatok régen sem volt tömeges előfordulású. A 20. században 13 helyszínen észlelték jelenlétét Magyarországon. A hazai Duna-szakaszon a Szigetközben fogták utoljára 1992-ben, és legutóbb a Murában bukkant fel Murakeresztúrnál 2005-ben (Guti 2006). A faj jelenlegi dunai elterjedése a Közép-Duna vízrendszerére korlátozódik. A kecsege legelterjedtebb tokféle a Közép-Duna vízrendszerben, jelentős mennyiségben fogták az elmúlt évtizedekben. Az országos fogás közel harmadát a horgászok zsákmányolták a 20. század második felében

. 1 1 1 1 1 1 1 I 1 Halász kecsege fogás (kg) 1. ábra. Az átlagos havi vízállások és az éves kecsegefogások alakulása a Duna magyarországi szakaszán (1950-77). A dunai halászok kecsegefogása hanyatlást mutatott az 1950-es és 1960-as években, majd 1970-es évektől növekedni kezdett (/. ábra), és az 1990-es évek végéig számottevő maradt. A 20. század második felében megváltozott a dunai kecsegeállomány hossz-szelvény menti eloszlása is: az 1970-es évek előtt a fogás 70-90 %-a a Paks alatti szakaszról származott, de az 1970-es évektől az Esztergom és Paks közötti térség adta a fogás több mint 50 %-át. A szakirodalmi adatok és a halászok véleménye szerint a kecsege populáció látványos csökkenése az 1950-es és 1960-as években a vízminőség romlásával függött össze, míg az 1970 -es évek javuló fogási eredményeit részben a rendszeres i-