Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

6. szám - LI: Hidrobiológus Napok: „Új módszerek és eljárások a hidrobiológiában” Tihany, 2009. szeptember 30–október 2.

26 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 6. SZ. Ezüstkárász (Carassius gibelio BLOCH) növekedésének vizsgálata a Balaton-vízgyűjtő négy kiválasztott élőhelyén Ferincz Árpád

1'

3 - Weiperth András

2 - Staszny Ádám

3 4 - Paulovits Gábor

1 "Eötvös Loránd Tud. egyetem Természettud. Kar, Állatrendszert, és Ökológiai Tanszék, 1117. Bpest Pázmány P. sétány 1/c 2MTA ÖBKI Magyar Dunakutató Állomás, 2131. Göd, Jávorka Sándor u. 14. 3MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete, 8237. Tihany, Klebeisberg Kuno u. 3. "SZIE MKK KTI Halgazdálkodási Tanszék, 2103. Gödöllő, Páter K. u. 1. Kivonat: Az ezüstkárászt (Carassius gibelio) néhány évvel ezelőttig az őshonos halközösségeinkre ártalmas fajok között tartotta számon a tudomány. Napjainkra a faj fontos faunaelemévé vált álló- és lassan áramló vizeinknek. Jelen tanulmányban a Balaton-vízgyűjtő négy különböző jellegű élőhelyén: A Kis-Balaton Vízminőség-védelmi Rendszer I. és II. ütemén, a Nagyberekben és a Balaton nyugati medencéjében vizsgáltuk az állományok helyzetét és a populációk dinamikai paramétereit. A víztestekben elektromos és hálós (paneles kopoltyúháló, ill. húzóháló a Balatonon) módszerekkel vett minták alapján mértük a halak alapvető testparamétereit. A növekedés vizsgálatát pikkelyminták felhasználásával, a Bertalanffy-egyenlet alapján végeztünk el. Vizsgálatunk kimutatta a négy víztér eltérő abundancia-dominancia viszonyait: ebben szélsőségként jelentkezik a 92 %-ban ezüstkárász dominálta Nagyberek. Megállapítottuk az állományok kétivaros szaporodásmódra való áttérését, meghatároztuk a testhossz-testtömeg összefüggéseket és a növekedési ütem kismértékű változékonyságát az eltérő halállomány-szerkezetű vizekben. Kulcsszavak: %-os ezüstkárász, halállomány-szerkezet, Balaton-vízgyűjtő, Bertalanffy modell. Bevezetés Édesvizeink biodiverzitása aggasztó mértékben, a szárazföldihez képest sokkal gyorsabb ütemben csökken (Dudgeon et al. 2006). Ehhez a folyamathoz komoly mértékben hozzájárulnak az idegenhonos, invazív fajok (Rainbow 1998, Williamson 1999, Erős 2007). Az ezüstkárászt Carassius gibelo) néhány évvel ezelőttig Közép- és Kelet-Európa legagresszívebben terjeszkedő vízi betolakodói között tartotta számon a tudomány (Crivelli 1995, Kalous et al. 2004). Napjainkra ez a helyzet megváltozni látszik: a faj tavaink és egyes síkvidéki vízfolyásaink fontos faunaelemévé vált. A faj biológiájáról kevés recens adat áll rendelkezésünkre, ezért jelenlegi ökológiai funkciójának tisztázásához alapvető fontosságú állományainak populációdinamikai paramétereit vizsgálni. Anyag és módszer A halmintákat 2008 őszén és 2009 tavaszán-nyarán gyűjtöttük, a Balaton vízgyűjtő négy eltérő jellegű élőhelyén: Kis-Balaton, Hídvégi-tó (KBVR-I) (N=96); Kis-Balaton, Fenéki-tó (KBVR-II) (N=lll); Nagyberek (N=89); Balaton, Keszthelyi-medence (N=26). Víztájanként öt alkalommal, csónakból, 2 órát halásztunk, AGK IG200 vagy RADET IUP-12 gyártmányú halászgéppel. A fogott halegyedeket faji szinten azonosítottuk, majd az ezüstkárászokat kivéve visszahelyeztük a vízbe. Az így nyert fogási adatokat relatív abundancia értékekké alakítottuk és főkomponens-elemzéssel (PCA) vizsgáltuk. A balatoni ezüstkárász minta részben a keszthelyi halászok (BH ZRt.) zsákmányából (húzóháló), részben random panel kopoltyúhálóval került begyűjtésre. A keszthelyi állomány-összetétel esetében Erős et al. (2009) adataira támaszkodtunk. A laborba szállított ezüstkárászok testparamétereit (standard és teljes testhossz, testmagasság, tömeg) rögzítettük. Az ivart boncolással határoztuk meg, a kapott ivararányokból meghatároztuk a szaporodási stratégiát. Minden halról pikkelymintát gyűjtöttünk, digitalizáltuk és számítógépen az ImageJ szoftver segítségével dolgoztuk fel (Staszny et al. 2009). A korábbi években elért törzshosszak számítását Fraser és Lee korrigált módszerével, az L

n= a+(S„/S)*(L-a) összefüggés alapján végeztük. A növekedés leírására a nemzetközi összevethetőség érdekében Bertalanffy modelljét alkalmaztuk: L, = Lj

n

f* [ 1 -exp(-K(t-to))] (Beverton & Holt 1957, Ricker 1975). Eredmények Halállomány - összetétel Összesen 17 halfajt sikerült kimutatni a Hídvégi-tóból; 13-at a Fenéki-tóból; 5-öt a Nagyberekből; a referenciaként használt munka (Erős et al. 2009) 17 (elektromos halászgéppel fogott) fajt említ a Balaton nádasaiból. A PCA elemzésben összesen 3658 halegyed adata szerepel. Az adatok alapján leginkább a Balatont és a Nagybereket mondhatjuk különbözőnek; a Kis-Balaton két tározótere a kettő közti átmenetben található, eltérésük leginkább mennyiségi viszonyokkal jellemezhető (pl. harcsa (Silurus glanis) magas abundanciája a Fenéki-tavon, ill. a pontyé (Cyprinus carpio) a Hídvégi-tavon) (/. ábra). A vizsgált ezüstkárász populációk dinamikai paraméterei A testhossz-testtömeg összefüggéseket (W=a*L

b) a 2-5. ábrák tartalmazzák, az összefüggések „b" kitevője a népességek relatív kondíciójáról nyújt információt. A Hídvégi-tavon (W=0,00004 xL

3) a legmagasabb a kondíciós érték, ettől nem sokban maradnak el a Fenéki-tavon (W=0,00004x L

2'

94

5) és a Nagyberekben (W=0,00004xL

2'

99

3) mért értékek. A balatoni adat ezektől jóval elmarad: (W=0,001 xL

2'

48

6). A tejesek aránya a Balatonban 48 %, a Nagyberekben 34 %, a Hídvégi-tóban 26 %, a Fenéki-tóban 28 % volt (6. ábra). A vizsgált vízterületekre számolt Bertalanffy növekedési egyenletek az alábbiak: Balaton: L

t = 623(1-e "°'

085(,H),588

) ); Nagyberek: L

t=525(l-e"

0'

073(,+

0'

753

) ); Hídvégi-tó: L

t=729(le,o&9(«),855)

); Fenéki4ó

: l,=392(1 -e "°'

184<t 397

)), a grafikus interpretáció a 7. ábrán található. Az egyenletekből számított görbék minden esetben nagy biztonsággal illeszkedtek a visszaszámított értékekre (Khí

2 tesztek; Hídvégi-tó: khí

2=0,063, df=6 P=l; Fenéki-tó khí

2=0,203, df=5, P=l; Nagyberek: khí

2=4,905, df=5 P=0,427; Balaton: khí

2=0,721, df=6, P=0,994). A statisztikai elemzéshez a görbéket logaritmizáltuk (log

1

0). Az ANCOVA (F=145,813; df=3; P< 0,0001) erősen szignifikáns eltérést mutatott, a páronkénti összehasonlítás alapján igazolható különbség mutatkozik a Hídvégi-tó és a Balaton nyugati medencéjének növekedési görbéi között (P=0,015), illetve a Nagyberek és az összes többi víz között (P<0,0001 minden esetben). Értékelés A halállomány összetételére vonatkozó adatokat most elsősorban az ezüstkárász relatív abundanciájának oldaláról elemezzük, a többi szempontot tekintve megelégszünk azzal, hogy a főkomponens elemzés alapján a négy élőhely halállomány összetétele különbözik. Kiemelkedő ebből a szempontból a Nagyberek, ahol az összesen fogott 175 halegyed