Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

4. szám - Babák Krisztina: Alföldi folyóink ártérfejlődési kutatásai a XX. század elejétől napjainkig

46 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 4. SZ. alsó-tiszai mintaterületen. A hullámtéren a mintavételezés kutatóárkok segítségével történt olyan helyen, ahol a szabályozások hatására éles váltás következett be az üledék szemcse-összetételében, illetve olyan helyen, ahol a szabályozások előtt is és azóta is az ártéri lapály üledéksorát mutatja be. Eredményeik azt tanúsítják, hogy az üledékképződés sem térben, sem időben nem egyenletes. Az üledékek elemzése során arra a következtetésre jutottak, hogy a hullámtéri akkumuláció mértéke az elmúlt 30-40 év alatt megduplázódott, amelyben nagy szerepe lehet az egyre sűrűbbé váló ártéri növényzetnek. Ezzel egyidejűleg a hullámtér magasabb, vagy a folyótól távolabbi részein a hullámtér feltöltődése lassabb. A VOszelvény elemzése során kimutatták, hogy az akkumuláció a part közelében nem folyamatos, mivel vannak erózióval jellemezhető periódusok is. Morfológiai jellegű vizsgálatok Pálmai M. (1954) a Tisza-völgy Csongrád és Szeged közötti szakaszát, valamint a Tisza-völgytől keletre eső terület egy keskenyebb sávját morfológiai szempontból kutatta. A mai Hármas-Körös mellett lévő, szép számban jelentkező elhagyott folyómedreket, morotvákat vette szemügyre. A részletesebb térképeken észrevette, hogy Öcsödtől délre, délkeletre és Kunszentmártontól keletre levő morotvák milyen hatalmas méretűek. Megállapította, hogy akármelyik többszörösen nagyobb a legjobban fejlett Körös-kanyarulatnál is. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ezek nem lehetnek Körös-morotvák, még akkor sem, ha azt feltételezi, hogy a Körösök valamikor nagyobb vízmennyiséget szállítottak. Aldobolyi Nagy M. (1956) a Fehér-, Fekete- és a Kettős-Körös mellékén végzett helyszíni talaj földrajzi kutatómunkát. Az általa feldolgozott terület körülbelül 1200 km

2. A táj morfológiai jellegzetessége, hogy amíg a tipikus feltöltött térszínen a kiemelkedő formák jól látszanak a települések és a növényzet révén, addig a bemélyedő fonnák erőteljesen belesimulnak a terepbe és alig észrevehetők. Az egykori vízfolyások medrei ma már szinte teljesen elegyengetődtek, s csak a talaj révén ismerhetők fel. A terület talajai jórészt igen fiatalok. Legidősebb talajtípusa a mezőségi talaj, korban a nem réti talajon képződött szikesek, majd a réti talajok (és szikeseik), végül a humuszos és fiatal öntéstalajok következnek. Megállapította, hogy a tájon minél keletebbre és északabbra haladunk, minél inkább közelítünk a mai vízfolyásokhoz, annál később keletkezett talajokat találhatunk. Andrikovics S. és társai (2001) a Berettyó vízgyűjtőjének felszín-alaktani, hidrológiai és hidrobiológiái vizsgálatát végezték el. A folyó vizét rendszeres kémiai és biológiai vizsgálatnak vetették alá, így követték nyomon a Berettyó vízminőségét a forrástól a torkolatig. Terepbejárások alkalmával elemezték a domborzat, a hidrometeorológiai tényezők, a természetes növénytakaró és a lefolyás alakulását. Kiss T. és Blanka V. (2006) a Maros alsó szakaszán elemezte a kanyarulatok fejlődésének mértékét és a partépülés sajátosságát térinformatikai elemzés és meandergeometriai módszerek alkalmazásával. Vizsgált területként egy Deszk községtől északra, 3,7-4,7 fkm között és egy Ferencszállás melletti, 15-18 fkm között elhelyezkedő kanyarulatot választottak. A partvonal futásának változását négy (1953, 1964, 1981, 1991) légi fotó alapján követték nyomon, valamint GPS-es méréseket is végeztek. Az ERDAS Imagine 8.4 szoftverrel geokonigált légi fotók alapján vektoros állományokat készítettek a partvonalról, így a partvonal elmozdulását a folyó középvonalára merőleges szelvények segítségével vizsgálták. Megállapították, hogy az 1953 óta eltelt időszakban a Maros alsó szakaszán általánosan mederszükülés figyelhető meg. A folyó a meder szélességének csökkenése ellenére igyekezett fenntartani a meander paraméterek arányát, azaz a szűküléssel párhuzamosan a görbületi sugár csökkent. Fiala K. és társai (2007) morfológiai változásokat és a vizvezető-képesség alakulását követték nyomon a Tisza algyői és a Maros makói szelvényében a 2000. évi árvíz idején. A morfológiai összehasonlításkor a meder átlagmélységét, maximális mélységét és érdességi indexét határozták meg. E paraméterek alakulását a vízállás és a fajlagos munkavégző-képesség változásával vetették össze. A vizsgálatok eredménye, hogy a két folyón lezajlott morfológiai változások a vízvezető-képesség alakulására vezethetők vissza. Megállapították továbbá, hogy a meder morfológiai paraméterei (érdessége, keresztmetszete, mélység viszonyai, vízvezető képessége) egy árhullám során nemcsak a munkavégző-képességtől (vízfelszín esés, vízhozam, víz sűrűsége) függenek. Vízjárással kapcsolatos vizsgálatok Kvassay J. (1902) azt vizsgálta, miként hatottak a szabályozások a folyók vízjárására. Véleménye szerint a Tiszán végrehajtott szabályozás és töltésezés eredménye három területen mutatható ki. Az árvizek szintje jelentősen emelkedett (1830-ban a Tisza Szegednél 6,14 m; 1895-ben 8,84 m volt). A kisvizek szintje számottevően esett (az 1842. és az 1890/91. évekre vonatkoztatva Vásárosnaménynál és Szegednél 1,15 m-t, Csongrádnál 1,6 m-t). Az áradások időtartama megrövidült (1855-ben 52 nap alatt érkezett le az árhullám Vásárosnaményból Szegedre, míg 1895-ben 6 nap alatt). A Körösök esetében is hasonló tendenciákat mutatott ki: a kisvizek szintje átlagban 0,3-1,1 m-t süllyedt, a nagyvíz átlagban 1,04-2,3 m-t emelkedett, az árvizek levonulási ideje nagymértékben csökkent. Benedek P. (1935) a Hármas-Körös középvizeinek természetét vizsgálta. Kijelentette, hogy annak vízjárására az őt tápláló, Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös vízjárásán kívül döntő befolyást gyakorol még a Tisza mindenkori csongrádi vízállása. A Körösök felső szakaszairól érkező víztömegek alacsony Tisza vízállás esetén nagy eséssel, azaz aránylag alacsony vízállás mellett, magas Tisza vízállásnál kis eséssel, azaz magas vízállás mellett folynak le. Összegzés A XXI. század első évtizedében abban minden kutató egyetért, hogy a folyószabályozások megkezdése óta eltelt mintegy másfél évszázadban folyamatos mederbevágódás és ártéri feliszapolódás történik. Előbbinek két iránya van: egyrészt a meder horizontális és másrészt vertikális (süllyedő, emelkedő) mozgása. Napjainkban az ártérfejlődési kutatások és kutatási módszerek nagyon változatos képet mutatnak. A kezdetekben csak a folyók meder-változékonyságát vizsgálták