Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)
2. szám - Guti Gábor–Gaebele Tibor: Tokfélék a Duna magyarországi szakaszán. A kecsegeállomány hosszú idejű változása
38 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 2. SZ. kifogható méretet és az ivarérettséget elérő) kecsegék be1. ábra. Az átlagos havi vízállások és az éves kecsegefogások alakulása a Duna magyarországi szakaszán (1950-1977). 2. ábra. 10.000példány kecsegeivadék (10 cm hosszú, 8.7 g átlagos tömegű) biomasszájának elméleti változása (—) a kor függvényében, 54 % becsült átlagos évenkénti túlélési ráta (S) esetében. ( ) 95 % konfidencia határ. A vastag folyamatos vonal az évenkénti túlélési ráták (S 3 + S/ 1 +) szerint számított biomassza változását jelzik (Jankovic 1958 és Kovriznych 1988 adatai alapján). A halászok átlagos éves kecsegefogása és Duna havi átlagos vízállása (1. ábra) között szignifikáns összefüggés mutatkozik keresztkorreláció elemzéssel. Az 1950-től 1977ig mért adatokat elemezve közepes mértékű szignifikáns negatív korrelációt állapíthatunk meg a kecsegefogás és az 1 -4 évvel korábbi februártól szeptemberig terjedő időszak vízállásai között. Közepes mértékű szignifikáns pozitív korreláció figyelhető meg ugyanakkor a 10-12 évvel korábbi májusi vízállások és a fogási eredmények között (Guti 2008). A folyószabályozással összefüggő élőhelyi változások hatását jelzi a győri 'Előre' Halászati Szövetkezet fél évszázados kecsegefogási adatsora (3. ábra). A Duna szigetközi szakaszán az évenkénti fogás 150 kg-ról 2000 kg fölé növekedett az 1980-as években (Jancsó és Tóth 1987). A bősi vízlépcső üzembe helyezését követően, 1992-től viszont a kecsegefogás hirtelen 10 kg alá esett, és azóta gyakorlatilag megszűnt a kecsege halászata a térségben. 3. ábra. A győri 'Előre' Halászati Szövetkezet kecsegefogása a Duna szigetközi szakaszán az 1950. és 2005. közötti időszakban. Az eredmények értékelése A Duna magyarországi szakaszán a tokfélék állományainak csökkenése már a 19. századi átfogó szabályozásokat megelőző időszakban bekövetkezett az évszázadokon keresztül történő kíméletlen halászat következtében. A rendszeres tokhalászat megszűnését követően a Közép-Duna térségében nem regenerálódtak az állományok, amikor az alsódunai fogások még igen jelentősek voltak. Például az 1930as években a 955 km hosszú Alsó-Dunán az átlagos évenkénti vizafogás közel 500 t volt (Navodaru 1999), ugyanakkor a 417 km hosszú magyarországi Duna-szakaszon csak két vizafogást jegyeztek fel tíz év alatt, 1932-ben és 1936ban (Khin 1957). A közép- és alsó-dunai halászati adatok fél évszázaddal ezelőtti négy nagyságrendes eltérése egyértelműen jelzi, hogy jóval a vaskapui vízlépcsők építése előtt az androm tokféléknek már csak egy jelentéktelen hányada vándorolt a Duna magyarországi szakaszáig. A dunai tokfélék térben és időben eltérő állománycsökkenése valószínűleg ún. 'homing' viselkedésre, azaz a születési helyre való visszatérési kényszerre vezethető vissza. A homing viselkedés biológiai előnye, hogy az ívó halak vándorlásának irányításával elősegíti a területileg elkülönülő ívóhelyek reprodukciós kapacitásának hatékonyabb kihasználást (Jones 1968). A homing viselkedés, és az azzal összefüggő genotípusos eltérés az atlanti tok (A. oxyrinchus) esetében bizonyított {Stabile és társai 1996, Waldman és Wirgin 1998), ami alapján feltételezhetjük, hogy a dunai anadrom tokok vándorlásában is működhet ez a szabályozás. A populációt alkotó egyedek számottevő része csak néhány száz kilométert vándorol a Fekete-tengertől, az Alsó-Dunán található ívóhelyekig. A perifériális ívóhelyeket használó egyedek ezzel szemben 1500-2000 km-t is vándoroltak a folyón felfelé. A hosszú úton lényegesen több halászeszköz állta útjukat, ezért a vándorlási távolsággal arányosan nőtt a halászati mortalitásuk és egyre kisebb valószínűséggel jutottak el a távolabbi ívóhelyekre. Marsigli egyik Duna térképén (a Bolognai Egyetem gyűjteménye) például a 6 vizafogó (husonum piscario) látható egy 40 km hosszú folyószakaszon, a Csepel-sziget mentén a 17. század végén. A középkori tokhalászat intenzitásának növekedésével a közép-dunai perifériális ívóhelyekre visszatérő egyedek szub-populációjának utánpótlása rohamosan csökkent. A szub-populáció utánpótlásának csökkenése már a 19. század előtt elérhette azt a kritikus szintet, ami a rendszeres tokhalászat megszűnését is eredményezte a Duna magyarországi szakaszán. csült biomasszája mintegy 150 kg. vízállás Budapest (cm) Halász kecsege fogás (kg)
