Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)
6. szám - L. Hidrológiai Napok: "A hazai hidrobiológia ötven éve" Tihany, 2008. október 1-3.
39 Kisvízfolyások árvaszúnyog-együtteseinek (Diptera: Chironomidae) diverzitása a Balaton vízgyűjtő területén Móra Arnold MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete, 8237, Tihany, Klebelsberg Kuno út 3. Kivonat: A Balaton vízrendszeréhez tartozó kisvízfolyások makrogerinctelen együtteseiben az árvaszúnyogok családja az egyik legfajgazdagabb csoport: 2006-os és 2007-es faunisztikai gyűjtéseink során 156 faj előfordulását bizonyítottuk. Arról azonban kevés ismeretünk van, hogy az északi és déli befolyók, illetve a Zala vízgyűjtőjének árvaszúnyog-faunája különbözik-e egymástól. Ennek felderítése céljából többváltozós statisztikai módszerekkel (klaszteranalízis, főkoordináta-analízis) vizsgáltuk a kérdéses vízfolyások diverzitását. A déli és északi parti, illetve a zalai kisvízfolyások nem különülnek el egymástól árvaszúnyog-együtteseik összetétele alapján, ugyanakkor a növényzettel gazdagon benőtt, lassú áramlású (flebális) szakaszok és egyes nagyobb, gyors áramlású (ritrális) szakaszok külön csoportokat alkotnak. Az egyes vízfolyások árvaszúnyog-együtteseinek diverzitását nem a földrajzi elhelyezkedésük, hanem más természetföldrajzi jellemzőik, illetve antropogén hatások befolyásolják. Kulcsszavak: faunisztika, exuvium, lárva, a-diverzitás, p-diverzitás, „taxonómiai különbözőség". Bevezetés A Balaton vízgyűjtő területén található vízfolyásokat három, földrajzilag többé-kevésbé elkülönülő régióba sorolhatjuk: 1. északi befolyók, 2. déli befolyók, 3. a Zala vízrendszere. Ezeknek a vízfolyásoknak az árvaszúnyog-faunája viszonylag jól ismert (Móra 2008), elsősorban az utóbbi években végzett intenzív faunisztikai felméréseknek köszönhetően (Móra et al. 2007, 2008). Nincsenek ismereteink azonban arról, hogy a három régió árvaszúnyog-faunájában vannak-e különbségek, és ha igen, mi okozhatja ezeket. Ennek kiderítésére vizsgáltuk a három régió vízfolyásainak árvaszúnyog-faunáját, ezek a- és (3-diverzitását, valamint „taxonómiai különbözőségét". Anyag és módszer Elemzéseinkhez a 2006-os és 2007-es faunisztikai felmérések eredményeit (Móra et al. 2007, 2008) használtuk fel. Jelenlét/hiány adataink 18 északi és 9 déli befolyóról, illetve a Zala vízrendszerén 20 vízfolyásról, összesen 92 mintavételi helyről származnak. Az adatok árvaszúnyoglárvák és exuviumok gyűjtésén alapulnak. Az elemzések során az a-diverzitást a faj számokon keresztül vizsgáltuk. A vízfolyások P-diverzitását hierarchikus klaszteranalízissel (UPGMA módszer, Sorensen index) és főkoordináta-analízissel (UPGMA módszer, simple matching) elemeztük (Podani 1997). Egy viszonylag új diverzitási mutató a „taxonómiai diverzitás" és a „taxonómiai különbözőség" (Clarké és Warwick 1998). A „taxonómiai diverzitás" (taxonomic diversity, A) számolásakor nem csak az abundancia-viszonyokat veszik figyelembe, hanem az egyedek közötti átlagos taxonómiai távolságot is. A „taxonómiai különbözőség" (taxonomic distinctness, A +) tulajdonképpen a taxonómiai diverzitás megfelelője a jelenlét/hiány adatokra, azaz ebben az esetben két, random kiválasztott faj közötti átlagos taxonómiai távolságot jelenti. Mindkét index alkalmas a környezet állapotának jellemzésére (Warwick és Clarké 1998), de pontos jelentésük még nem kellően feltárt, a kevés esettanulmány miatt. A taxonómiai diverzitással kapcsolatban eddig vizsgált élőlénycsoportok között elsősorban tengeri gerincteleneket, halakat, madarakat és növényeket találunk. Édesvízi makroszkopikus gerinctelenekkel kapcsolatban kevés munka készült, ezek egy része alátámasztja (pl. Campbell és Novelo-Gutiérrez 2007; Heino et al. 2008), más része cáfolja (pl. Abellán et al. 2006; Campbell et al. 2008) az index használhatóságát az ökológiai vizsgálatokban. A „taxonómiai különbözőség" és a fajgazdagság kapcsolatát vizsgálva pedig az mondható, hogy a különböző taxonoknál az összefüggés iránya és mértéke változó: egyes csoportok esetében pozitív, más csoportoknál negatív korreláció figyelhető meg, megint más csoportoknál egyáltalán nincs összefüggés a két mutató között (Heino et al. 2005). A statisztikai elemzésekhez a SYN-TAX 2000 (Podani 2000) és a PAST (Hammer et al. 2001) programcsomagokat használtuk. Eredmények a-diverzitás A vizsgált patakokból 5 alcsaládba tartozó 156 árvaszúnyog-taxon előfordulását ismerjük (1. táblázat), ami a Magyarországról eddig ismert fajoknak csaknem a fele. A régiókat az egyes alcsaládokba tartozó fajok száma alapján klaszteranalízissel csoportosítva megállapítható, hogy az északi befolyók és a Zala vízrendszere közel azonos képet mutat, míg a déli befolyók ettől jelentősebben eltérnek. Mindhárom területen a mintavételi helyek többségén 1-10 faj előfordulása voltjellemző. A legnagyobb fajszámok az északi befolyók esetében 30-35 közöttiek voltak; a déli befolyók esetében egy helyen volt a fajszám 25 feletti, a többi esetben 20 alatt maradt; a Zala vízrendszerén pedig ezekhez képest nagy, 40 feletti fajszámokat is találtunk. A régiókra jellemző átlagos faj számok ennek ellenére nem különböztek egymástól szignifikánsan (egyutas ANOVA, F = 0,426, df = 2, p = 0,654). 1. táblázat. A Balaton vízgyűjtőjének három régiójából kimutatott árvaszúnyog-fajok száma. Észak Dél Zala Összes Tanypodinae 12 10 10 18 Diamesinae 1 0 2 3 Prodiamesinae 2 2 3 3 Orthocladiinae 37 20 43 57 Chironominae 48 37 49 75 Összes 100 69 107 156 P-diverzitás A vízfolyásokat hierarchikus klaszteranalízissel osztályozva (4. ábra) a kis faj számmal jellemezhető helyek rendszertelennek mondható csoportjai közül két, viszonylag egységes csoport emelhető ki. Az egyikbe (A) tartoznak a nagyobb, állandóbb vízjárású vízfolyások (ritrális szakaszok). A csoporton belül külön alcsoportot alkotnak a Balatonba közvetlenül befolyó patakok és csermelyek (északi és déli oldaliak vegyesen), és külön alcsoportot a Zala vízrendszerén található mintavételi helyek (elsősorban a Zala egyes szakaszai és néhány nagyobb befolyója). A másik csoportot (B) azok a mintavételi helyek alkotják, amelyek vagy egy nagyobb állóvíz közvetlen közelében találhatók, és/vagy lassú áramlásúak és növényzettel gazdagon benőttek (flebális szakaszok).
