Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

5. szám - Dr. Mosonyi Emil emlékezete - Búcsúbeszédek dr. Mosonyi Emil temetésén - Németh Tamás - Józsa János - Gabriel Jenčik - Kóthay László

J3úcsúbeszédel^l^M)son^ Kóthay László a Környezetvédelmi ás Vízügyi Minisztérium szakállamtitkéra A vízügyi szolgálatban ma aktív vízügyi mérnökök túlnyomó többsége már nem lehetett tanítványa a legendás professzornak. Egyéniségét és szellemének varázsát már csak a rendszerváltás utáni időszakban ismerhették meg azok, akik előadásait, visszaemlékezéseit hallhatták. Mosonyi Emil olyan mérnök volt, aki egy személyben kapcsolta össze az elméleti munka, a tervezés és a kivitelezés három embert igénylő feladatait. S mindezt, míg hazájában tevékenykedhetett végig az állami vízügyi szolgálat alkalmazásában tette. Nem volt könnyű helyzetben, hol jobb-, hol pedig baloldali szélsőséges diktatúrák idejében kellett megállnia a helyét, s megtalálnia azt a vékony mezsgyét, amelyen előre haladhatott, hogy hazája javát szolgálhassa. Mert szakmai reflektorfényben dolgozott a Horthy-korszak utolsó éveiben, csakúgy, mint koalíciós korszak rövid időszakában, majd a Rákosi-féle baloldali diktatúrában. Paradox módon ez utóbbi korszakban történt meg a hazai vízügyi szolgálat szinte teljes szétverése, majd a Nagy Imre-kormány alatt az egységes vízgazdálkodás szervezetének kiépítése. Mosonyi Emilnek ennek ellenére nagy alkotásokban lehetett tevékeny része. A tiszalöki vízlépcső és a hozzá kapcsolódó vízgazdálkodási létesítmények tervezése és kivitelezése akkoriban páratlan mérnöki feladatnak minősült. A 80-as évek tájékozatlan kávéházi környezetvédői a tiszalöki rendszert persze felesleges sztálinista műnek minősítették, pedig annak első tervváltozatai még a Kállay Miklós és Lampl Hugó vezette M. kir. Öntözésügyi Hivatalban kerültek papírra. De nemcsak a politikai minősítésben fogtak mellé az álkörnyezetvédők, hanem a műtárgy mai hasznai tekintetében is, hiszen a Tiszántúl és Körösök vízgazdálkodásában a tiszalöki vízlépcső és a hozzá kapcsolódó Keletiés Nyugati Főcsatorna meghatározó jelentőségű és pótolhatatlan létesítmények. Azért a tervgazdálkodás korszaka előrelépést is jelentett számtalan vízügyi kérdésben. A mindent, még a „cipőfelsőrész-készítést" is a tudatos tervekre építő államés társadalomberendezkedés lehetővé tette a vízügyi szakembereknek, hogy egy nagyszerű vállalkozásban vehessenek részt. Az ország vízkészleteinek felmérése és a készletekkel való gazdálkodás előkészítése vezetett az első vízgazdálkodási keretterv elkészítéséhez. A nagy munka Mosonyi Emil kezdeményezésére és irányítása alatt zajlott. Ahogy egy évszázaddal korábban a magyarországi nagy folyók vízrajzi felmérése nemzetközi mércével is szinte egyedülállóan komoly műszaki feladatnak számított, úgy lett úttörő vállalkozás a keretterv is. Ennek végrehajtása alapozta meg a hidrológia tudományának páratlan hazai fejlődését úgy, hogy Magyarországot, mint „hidrológiai nagyhatalmat" ismerték meg szerte a műszaki világban. A nehéz időkben Mosonyi Emilre is jellemző volt, hogy szakmai befolyását felhasználva mentse azokat a kiváló szakembereket, akik a politikai pálfordulások következtében kikerültek a vízügyi szolgálat berkeiből, 7 vagy éppen képességeikhez, tudásukhoz képest méltatlan munkákat kellett kényszerűségből elvállalniuk. Amikor például szeretve tisztelt korábbi főnökét, a nála jóval idősebb Lampl Hugót csak beosztott, kis fizetésű mérnökként alkalmazhatta volna az általa vezetett OVH főosztályon, elérte, hogy Lampl tudományos tanácsadói státuszt kapjon, s csak vele álljon hivatali kapcsolatban. Apró példa, ami jellemző volt arra a korra: rendszert változtatni nem lehetett, de azon belül nem volt kötelező embertelenné válni. Mosonyi Emil soha nem lépett be a Pártba, s csak szakmai kiválóságának köszönhette, hogy ezt a „luxus"-t megengedhette magának. Amikor viszont 1956-ban műegyetemi professzorként ő is hitet tett a forradalom mellett, nem volt kegyelem. Bár szakértelmét nem nélkülözhette a vízügyi kormányzat, de minden olyan helyről eltávolították, ahol nagyobb közösségeket irányíthatott volna, vagy kapcsolatba kerülhetett volna műegyetemi hallgatóságával. Ahogy ő fogalmazott „a súgó" szerepére kényszerítették. Hivatali főnökét kellett rendszeresen szakmai tanácsokkal ellátnia, s egyes tárgyalásokra felkészítenie. Nehéz élet ez annak, aki hozzászokott ahhoz, hogy saját újszerű gondolatait, feladat-megoldási javaslatait saját maga képviselje, s a nyílt vitákban érvényre juttathassa. Olyan helyzetbe került, mint Madách drámájának falanszter jelenetében a széklábakat faragó Michelangelo. Ezt az állapotot nem tudta sokáig elviselni. A világ új dolgaira, a tudomány friss eredményeire igen fogékony professzor - akinek mozgékony alkotó szelleme a korábbi eredményeket megtermékenyítve európai méretekben volt képes hatni - 1964-ben távozott az országból. Saját szakmájában már karlsruhei egyetemi tanárként lett igazán világhírű, s hazánk, mint annyiszor történetében megint elvesztett egy értékes kincset! Vagy inkább azt mondhatjuk, tékozló koldusként egy kincsét odaajándékozta Németországnak, Európának és a világnak.... Míg hazájában mindössze alig több mint fél évtizedig lehetett a felnövekvő vízmérnök-generáció professzora, addig kényszerűségből választott új hazájában több mint negyedszázadon át adhatta át tudását annak a nemzetközi hallgatóságnak, amely az egyik esztendőben az egyetem legjobban előadó tanárának minősítette. Mindezek ellenére Mosonyi Emil nem szakadt el soha hazájától. A magyar szakemberek mindig szívesen fogadott vendégei voltak, s amikor már lehetett, rendszeresen hazajárt, ha tehette, részt vett a tudományos üléseken. Jellemző gesztusa volt az önzetlen segítés: amikor hírét vette, hogy a vízügyi szolgálat, illetve a Magyar Hidrológiai Társaság két patinás fóruma, a Vízügyi Közlemények és a Hidrológiai Közlöny megjelenési nehézségekkel küzd, első dolga volt, hogy jelentős pénzadománnyal segítse talpon maradásukat. A mai magyar vízügyi szolgálat Mosonyi Emil múlhatatlan érdemeit elismeri, s méltán sorolja a királyi főmérnököt, a hivatalfőnököt, az intézet-igazgató profeszszort, az akadémikust nagy elődei, mint például Vásárhelyi Pál, Kvassay Jenő, Bogdánfy Ödön, Sajó Elemér, vagy éppen Lampl Hugó mellé