Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

4. szám - Faludi Gábor–Nebojszki László: A karapancsai szivattyútelep

30 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2009. 89. ÉVF. 4. SZ. se idején álltak át a fából történő gázfejlesztésre. Az új gázfejlesztők „házi" kivitelezésben készültek, és jól beváltak. (Kósa, 1981) Szivattyúzáskor két műszakban dolgoztak 12-12 órában: 3 favágó, 2 fütő, 1 gépkezelő és 2 karbantartó. A fát a karapancsai erdőgazdaságtól - 1945 előtt főhercegi uradalom - hozták, esetenként kényszerből a pörbölyi erdőből (kb. 40-50 km távolságról). Csak puhafát - nyár és fííz - használtak, ugyanis a puhafa noha nem tart hosszabb ideig meleget - hamarabb gázosodik és belőle több gáz képződik. Műszakonként 8 ürméter fát használtak fel. Nyaranta 14111 erdei öl fát kellett bekészíteni. Szerződéses magánfuvarozók lovas szekérrel hordták ezt a nagy mennyiségű fát, beölezték a telep udvarán és mellette az erdőgazdaság területén (korábban lófogata is volt a telepnek). A háború előtt 2 pengős napszámban dolgoztak az emberek: fizetségüket hetente kapták meg készpénzben a társulattól. A főgépész bére 1946 augusztusától 160 Ft/ hó volt, a segédgépészé 100 Ft/hó. A betanított munkások a bérükből szerényen meg tudtak élni. Az 1945 előtti években szükség szerint két rásegítő szivattyú is dolgozott, ezeket a főhercegi uradalomtól bérelt 2 traktor hajtotta. A kinyomó csatorna és a cső karbantartásánál minden munkát kézi erővel végeztek. A víztelenítés után kézi kaparó val rozsdátlanítottak, majd - a természetes kiszáradás után - vastagon, több rétegben minium festékkel festették a csöveket, és teljes száradásukat követően helyezték ezeket újra üzembe. A nagy karbantartást általában 10-15 évenként végezték. Ekkor a gépeket teljesen szétszerelték, kicserélték a tömítéseket, meghúzták a csavarokat, megtisztították a dugattyúkat, a hengerfejeket stb. A gépek tisztítása mindig olajjal történt, a réz alkatrészeké pedig szidollal. A belvízlevezetés gördülékenysége jórészt a csatornák állapotától függött. Az 1946-ban, a háború alatt jelentősen megsérült vonóvedres iszapkotrót - a neve „Jolán" volt - szétszedték Bátán, a Duna jobb partján, majd darabokban traktorral a karapancsai szivattyútelepre szállították, ahol teljesen felújították a hajótestet és a motort egyaránt. Ezután a teleptől a sziget belseje felé, nyugat felé megindították a csatornák tisztítását, kotrását a KadiaDunán. Az ide becsatlakozó, a Fekete-erdő melletti vízen (Kónyica) folytatták tovább a kotrást a Mohácsi-szigeti jelentősebb fokokon. Kotrás közben a karapancsai erdészethez vezető fahídnál a kotrót szét kellett szedni, csörlővel átvontatták a híd túlsó oldalára, újra összerakták és folytatták a kotrást. A „Jolán" nem volt önjáró. A parton kétoldalt előre leütött cölöpökhöz drótkötéllel kötötték ki, és a munka alatt a bágermester füttyszavára a csörlőzők előrébb vontatták, majd újra a motor hajtotta vonóvödrös orrmány szedte ki a meder iszapját, amelyet jobbra-balra gumis elevátorral juttattak a partra. A kotró két műszakban dolgozott, de csak nyáron, műszakonként 5 munkással (egy kotrómester, egy gépész, két csörlős, egy napszámos). Ezek a munkálatok elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a víz szabadon a szivattyútelephez folyjon, ahol szükség szerint átemelték a magasabban fekvő tápcsatornába. Térjünk vissza az üzemeléshez. A fagázkészítésre szánt fát a retortába (fagáz előállítására szolgáló berendezés) kerülés előtt fel kellett vágni, majd aprítani. A generátorház két retortájába (közöttük található tartalékként még egy) ezt követően az apróra vágott fát reggel 6 órakor begyújtották, majd a tetejükön lévő garaton keresztül beadagolták. A begyulladás után - amikor már vastag parázs volt - lezárták a felső kéményt, így megindulhatott a fagázképződés. Körülbelül 4 óra multán keletkezett annyi és olyan minőségű gáz, amivel lehetett indítani a gépeket. Egyszerű, de rendkívül hatékony biztosítók, súlybiztosítású szelepek voltak hivatottak esetleges berobbanás vagy túlnyomás esetén a gáz baleset- és károkozás-mentes elvezetésére. A szomszédos helyiségben történt a fa tökéletlen égésének eredményeképpen pernyét is tartalmazó gáz nedves és száraz tisztítása. Előbbi eljárásnál a kokszon át felfelé áramló gázra permetezett víz, utóbbinál fagyapot választotta le a szennyeződéseket, majd jutott végül a fagáz a gépház elosztó csövébe. A gépházban lévő két egyhengeres fagázmotor (henger-átmérő 771 milliméter, lökethossz 612 milliméter, lökettérfogat 285,6 liter) indításához szükséges sűrített levegőt egy Bánki-Csonka rendszerű, 6 lóerős benzinmotor által szíjhajtással működtetett kompresszor állította elő. A szivattyúk indítását a kompresszor egyúttal légtelenítéssel segítette. Az indítási előkészületek során - a dekompresszor bekapcsolását követően - a lendítőkereket megfelelő állásba tették, az olajozási rendszert ellenőrizték, majd sűrített levegővel forgásba hozták. Ezután a sűrített levegő szelepét zárták, majd a motor gyújtani kezdte a beszívott fagázt és felgyorsult. Az előírt fordulatszám pontos tartását centrifugális regulátor biztosította. A gázmotor lendítőkerekének végét tengelykapcsoló kötötte össze a szivattyúval, amelyre a terhelést fokozatosan adták: előbb légtelenítéssel, majd a nyomócső tolózárának nyitásával. Meg kell említeni a gépház szívóakna felőli oldalára szerelt a fő gépcsoport által hajtott transzmissziós tengelyt, amely az üzemet segítő gépeket is, pl. a fűrészgépet hajtotta. Egy ilyen, víznyomásnak kitett épületen néhány évtizedes üzemelés után - a nagyobb gondokat megelőzendő - mindenképpen célszerű állagra irányuló vizsgálatokat végezni. Itt két helyen jelentkeztek komolyabb problémák. A szívóaknánál, amelynek fenekét és oldalfalát úgy építették egybe a gépház beton falával, hogy a fenék mélyebbre került a gépház alaplemezénél. A kinyomó oldalon pedig, ahol a trapézszelvényű csatorna közvetlenül kapcsolódott a gépház falához, a víz téglafalat átáztató és hézagokon átszivárgó hatása rövidesen jelentkezett. Öszszességében a gépház két fala között 2,3 méter víznyomás-különbség volt. Az 1926-27-ben elbontott régi helyén megépült új szívóaknával kapcsolatos várakozások nem váltak be, mert a munkát télen végezték, és közben - újabb gondokat okozva - az alapgödör addig vízzáró rétegét karóval átütötték. Az újabb megerősítési munkálatok már néhány év múlva szükségessé váltak. 1929 nyarán a külső vizsgálatok mellett jelentős talajvizsgálatokat végeztek, majd 1930 októberében és novemberében a kiüregelődések megszüntetésének érdekében jelentős mennyiségű cementhabarcsot sajtoltak be (összesen 320 q cement, 35,8 m

3 tömör habarcsban). A folytatásban a kinyomócsövet