Hidrológiai Közlöny 2008 (88. évfolyam)
6. szám - IL. Hidrobiológus Napok: „A Balaton és vízrendszere – a Balaton-kutatás története” és „A Duna-kutatás története” Tihany, 2007. október 3–5.
40 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2008. 88. ÉVF. 6. SZ. A radioaktív (elsősorban Cs 13 7) izotópok szelvény menti elhelyezkedésének nyomon követésével választ tudunk adni a tó jelenlegi feliszapolódási jellegére és sebességére is. A radiokarbon korok és üledékvastagság-adatok tanúsága szerint a feliszapolódás sebességének mértéke, a teljes negyedidőszaki szelvényre vonatkoztatva 0,38-0,48 mm/év. Ez az érték a rétegsorok felső szakaszában nő, és helyenként eléri az 10 mm/év mértéket is (pl. Keszthelyiöböl, a tó északi partja menti védett öblök helyén). Az üledékminták palinológiai vizsgálata során statisztikailag külön értékeltük ki a szárazföldi (parti) területen elterjedt fás szárú (Arbor Pollen) és lágyszárú (Non Arbor Pollen) polleneket, illetve a vízben élt növényi vegetáció pollen és spóra anyagát, valamint az algák maradványát. Az AP és NAP eredmények főként a korbesorolást és a klíma változásának rekonstruálását segítették, míg a vízi növények kiértékelése a részmedencék vízborítottságára és a víz trofitásának változásaira adott információt. A víz mélységében és minőségében bekövetkezett ökológiai változások rekonstrukcióját tovább finomították az Ostracoda, a Diatóma és a Mollusca vizsgálatok eredményei. A Balaton részmedencéit reprezentáló fúrások stabil izotóp (5 l sO és 8 1 3C) szelvényein három élesen elváló szakasz különböztethető meg. Az alsó szakasz görbe-lefutása szerint az aljzat képződményeinek lerakódása során a mainál csak alig hűvösebb éghajlati viszonyok voltak. Ezt követi a görbe legnegatívabb értékekkel rendelkező szakasza, mely a felső-pleisztocénben uralkodó, mainál lényegesen hűvösebb éghajlatot mutat. Az elmúlt tízezer év éghajlati görbéjén megfigyelhető pozitív értékek felé mutató ív az atlantikumi (cca. 6.250 év B.P. körül) klímát jelzi, amikor a mainál melegebb és szárazabb volt az éghajlat. Az autochton tavi karbonátok stabil-izotóp (S l sO és 8 I 3C) értékeinek keresztkorrelálása hidrológiai következtetések levonására is alkalmas volt. Az eredmények bizonyították, hogy a Balaton cca. 15-17 ezer évvel ezelőtti kialakulása óta olyan zárt vízrendszer, ahol a vízszint (és a víz minősége) meghatározó mértékben a mindenkori éghajlati viszonyok (hőmérséklet, csapadék, párolgás) függvénye. A paleontológiái eredményekkel párhuzamba állított szedimentológiai, ásványtani, geokémiai (és izotóp-geokémiai) vizsgálatok lehetővé tették a Balaton környezetében bekövetkezett éghajlat- (hőmérséklet, csapadék) és a vízi környezet (vízszint, vízminőség) változásainak rekonstrukcióját (1. ábra). Összefoglalás: A Balaton kialakulása és fejlődéstörténete A felső-pleisztocén végi posztglaciálisban (cca. 15.000 és 17.000 év B.P. között) a klíma csapadékosabbá és melegebbé válása következtében a mai Balaton helyén több kis mélységű, tiszta és hideg vizű tavacska alakult ki. A részben csapadékvízzel, másrészt felszín alatti vizekkel (talaj-, réteg- és karsztvízzel) feltöltődő medence-rendszer vízzel borítottsága nyugatról kelet felé egyre később következett be. Ennek magyarázata az, hogy a nyugati rész vízgyűjtője jelentősen nagyobb volt, ott jobban érvényesült a csapadékosabb, atlanti éghajlati hatás, továbbá a részmedencék közelében lévő karszt- és talajvízforrások is nagyobb vízutánpótlást biztosítottak. A nyugati medencéket (Kis-Balaton, Keszthelyi, Szigligeti) mocsaras, többször kiszáradó, nyugodt, mezotrof illetve mezo-eutrof vízminőségű, nádassal gazdagon övezett sekélyvíz borította. Kelet felé haladva a mocsaras állapot egyre később alakult ki, és egyre rövidebb ideig tartott, amit a tőzegrétegek radiokarbon kora és a pollen vizsgálatok bizonyítottak. A legkeletibb Siófoki-részmedencében jelentősebb vízborítás csak a felső-pleisztocén legvégén alakult ki. A víz minősége huzamosan mezotrof volt (2. ábra). A holocén során a Balaton vízi és szárazföldi környezetében két jelentős változás játszódott le. Az első a felső-pleisztocén és a holocén határán, a preboreális kezdetén (cca. 10.300 év B.P.). Ettől kezdve, a még külön életet élő részmedencékben tartósan mezo-eutrof és eutrof minőségű sekély víz uralkodott. A második jelentősebb változás a szubboreális kezdetétől (cca. 5.100 év B.P.) fokozatosan következett be. Az atlantikuminál kissé hűvösebb hőmérséklet, de még mindig csapadékos éghajlat azt eredményezte, hogy vízszint a még egymástól elkülönült tavacskákban fokozatosan megnőtt, és a parti abrázió következtében az elválasztó gátak fokozatosan megszűntek, így létrejött az egységes vízfelület (2. ábra). Ezt követően, a tó mélysége és vizének trofitása elsősorban a hőmérséklet és a csapadék függvényében többször változott. A tó vízszintjének közel szabályos, de nem azonos időközökben történő megemelkedését illetve visszahúzódását a tavi rétegsorban talált sporomorfák és az alga maradványok minősége és mennyiségi aránya, valamint a karbonát-ásványok geokémiai vizsgálata alapján rekonstruáltuk. A magas vízszintet a Balaton környékén 112,5 m A.f. magasságig nyomozható színlők is igazolják, bár ezekből egyértelműen nem következik a mainál 8 méterrel magasabb, természetes és tartós vízszint (azaz 13-14 m átlagmélységü tó) megléte. Valószínű, hogy tartósan a mainál 2-3 méterrel magasabb vízállás (azaz 6-7 m átlagmélység) és maximum kétszeres vízfelületű tó volt a jellemző. Ennél nagyobb kiterjedés nem valószínű, mivel a megnövekvő vízfelületről jelentősebb vízmennyiség párolgott volna el, mint amelyet a felületre eső csapadék és a változatlan nagyságú vízgyűjtőről érkező hozzáfolyás ellensúlyozni tudott volna. Bendefy L. és V. Nagy I. (1969) számításai szerint a Balaton 106,5-107,0 m A.f. vízszintnél került természetes hidrológiai egyensúlyba. A magasabb morfológiai szinteken nyomozható idősebb színlők valószínűleg vagy neotektonikai, differenciált mozgások következtében kerülhettek mai helyzetükbe, vagy pedig rövid ideig tartó mesterséges beavatkozások eredményeként, csupán időszámításunk kezdete óta mehettek végbe. Ilyen viszonyok lehettek a római birodalom, a mongolok betörése és a török uralom korában. Az ember megjelenése a térségben az atlantikum elején (cca. 7.500 év B.P.) feltételezhető, míg földművelő és egyéb tevékenységének hatása a szubboreális kezdetétől (cca. 5.100 év B.P.) nyomozható.
