Hidrológiai Közlöny 2008 (88. évfolyam)

4. szám - Szesztay Károly:A nemzetközi vízügyi együttműködés elvi alapjai a határok nélküli Európában

64 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2008. 88. ÉVF. 4. SZ. kásjog szabályai irányítottak. A napóleoni háborúkat követő időszakban egyre inkább a közös vízrendszereken osztozó országok közötti két-oldali és több oldali szerződések rögzítették a vízügyi együttműködés feltételeit. Az 1820. és 1970 közötti másfél évszázadban Európa országai összesen mintegy 160 ilyen nemzetközi egyezményt írtak alá, amelyek az időszak első felében elsősorban a vízerő-hasznosítás és a hajózás, a másodikban pedig a vízminőség-védelem és a vízkészlet megosztás feltételeit szabályozták. Az 1972. évi stockholmi ENSz Környezeti Konferenciával kezdődően a nemzetközi érvényű ajánlások, majd a hamarosan kibontakozó európai fórumok vették át a környezetvédelmi és vízügyi együttműködés kereteinek kialakítását és támogatását. Integrálódás és önszerveződés A XX. század második fele a világgazdaság minden eddigit messze felülmúlóan gyors növekedésének korszaka. A víz és a vízügyi szolgáltatások iránti igények folytonos növekedése egyre több országban váltott ki szemlélet-és hangsúly-váltást a vízgazdálkodásban: a korábbi évtizedek és évszázadok vízgyűjtő fejlesztésen alapuló készlet-orientált gazdálkodását egyre szélesebb körben kellett kiegészíteni és felváltani a takarékos és hatékony vízhasználatra törekvő igény-orientált gazdálkodással. A hangsúly-váltás időpontját és módozatát jelentősen befolyásolták az általános politikai-gazdasági berendezkedés országonkénti különbségei. A hagyományosan központosított irányítású országokban (pl. Spanyolországban, Angliában és Franciaországban) a főbb vízgyűjtők szerinti gazdálkodás és igazgatás rendszere az ország teljes területén kiépült és a hangsúly-váltáshoz is keretül szolgált. A kisebb és közepes országok többségében (például Hollandiában, Dániában és a Földközi tenger országaiban) a vízgyűjtő elv szerinti gazdálkodás és igazgatás csak részlegesen alakult ki és többnyire a vízhasználatok szerinti tagozódásnak volt elsődleges szerepe. Németország Ruhr-vidéki tartományai az előbbi, az ország más vidékei az utóbbi csoport szerint integrálódtak. A vízkészlet-orientált és a vízigény-orientált gazdálkodás fentebb vázolt integrálódási irányzataival párhuzamosan ugyanúgy, mint az Unió gazdálkodási és gazdaság irányítási tevékenységének egészében - kialakultak, és fokozatosan megszilárdultak az alulról építkező önszerveződés elvére támaszkodó megoldások is. Az önszerveződési irányzat egyik legjellegzetesebb példája Franciaországban a Dordogne folyó vízrendszerében alakult ki. Miután a vízgyűjtő-fejlesztési intézmények többszöri kísérletének sem sikerült a sokféle érdekeltséget egyaránt kielégítő fejlesztési koncepciót megfogalmazni: maguk az érdekeltek vették kezükbe közös sorsuk irányítását. Kiindulásként minden érdekeltségi csoport tételesen rögzítette a közös gazdálkodásnak számára legfontosabb feltételeit. A rögzített feltételek természetesen lépten-nyomon érdek-ütközésekbe torkollottak. A kezdeményezett önszerveződő együttműködés mintegy két évnyi kezdeti szakaszának vezérfonalát két feladat jelölte ki. Egyrészről minden érdekelt fél megismerkedett a tételes jegyzékekből összesített közel 400 konkrét konfliktus helyzet érdek tényezőivel, másrészt alulról építkező egyeztetési tárgyalásokon keresték a konfliktusokat feloldani képes fejlesztési célokat és koncepciókat. Ilyen hosszas előkészítés után került sor a valamennyi érdek csoport bevonásával megtartott összesítő jellegű kerekasztal tárgyalásokra. A konfliktus feloldási módszerekben járatos szakértők segítségével előkészített és irányított tárgyalások lépésről-lépésre tisztázták, hogy egyetlen olyan integráló jellegű fejlesztési feltétel van, amellyel minden fél egyet ért, és amelynek megvalósításáért hajlandó engedményeket is tenni: az előirányzott beavatkozások valósítsanak meg olyan vízminőségi és vízlefolyási feltételeket, ami biztosítja a lazac állomány regenerálódását és visszatérését a Dörögne folyó teljes vízrendszerében. Az Európai Unió kezdeményezésének távlatai Egyre több jel mutat arra, hogy a XXI. század soron következő évtizedei súlyos megpróbáltatások elé fogják állítani bolygónk emberi népességét. (a) A Meadows házaspárnak a gazdasági növekedés környezeti korlátairól 1972-ben megjelent elemzései - amelyek több vonatkozásban is a zöld mozgalmak és az ágazati stratégiák pillérévé váltak - a 2005.évi felújított kiadásban a következő szavakkal jellemzik a XXI. század világgazdasági kilátásait (arra az esetre, ha a XX. század irányzatai érdemi változás nélkül folytatódnak: „A nem pótlódó készletek költségeinek gyors növekedése mintegy 2020-tól kezdve lefékezi, majd csökkenteni kezdi az ipari, szolgáltatási és élelmezési ágazat teljesítményét, ami a közegészségügyi viszonyok romlásán és az alultápláltságon keresztül a halálozási arányszám gyorsuló növekedéséhez és az átlagéletkor csökkenéséhez, vagyis társadalmi és geopolitikai válsághelyzethez vezet". (b) A Washington-i központú Geopolitikai Intézet igazgatójának az élelmiszer ellátottságnak az ezredfordulót követő évekre kialakult világpiaci helyzetéről készült részletes elemzését (Brown 2005) az alábbiak szerint lehet érzékeltetni. „Az élelmezési helyzet hangsúly-váltása az ezredfordulóval meglepően gyorsan és egyértelműen következett be. Az új évszázad első öt éve közül négyben (2000, 2001, 2002 és 2003) a termelés alacsonyabb volt a fogyasztásnál, és a hiányokat a világpiac biztonsági tartalékából kellett pótolni. A rendkívül kedvező időjárású 2004.évben a termelés elérte ugyan a fogyasztás szintjét, de az elhasznált tartalékok pótlására már nem jutott, igy az ezredforduló körüli 120 napnyi globális élelmiszer tartalék az új évezred első négy évében mintegy felényire csökkent és az élelmiszer piac erősen kereslet-hangsúlyúvá vált." Az iparosodás okozta globális éghajlatváltozás geopolitikai értékelésére 1988-ban létesült Kormányközi Testület (az IPCC) hatásvizsgálati Bizottságának társelnöke, Martin Parry a 2007. szeptemberében tartott sajtókonferenciát az alábbi bejelentéssel nyitotta meg /Spratt, 2007): „Mind ez ideig azt gondoltuk, hogy az éghajlatváltozás társadalmi-gazdasági hatásaival érdemben majd gyermekeink és unokáink nemzedékének kell szembenézniük. Ma már tudjuk, ez a feladat ránk, a ma élő nemzedékre hárul" A korábbi várakozásokhoz képest lényegesen felgyorsulni látszó hatás láncolat egyik legkritikusabb eleme a sarki jégmezők olvadása által okozott tengerszint emelkedés, ami a XXI. század közepére felső határként már méteres nagyságrendet is elérhet és mintegy 200 millió embert (köztük mintegy 20 nagyváros lakóit) fog kényszeríteni otthonuk elhagyására. * Az iménti jövőképek nyomán szükségszerűen felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a fentiek és más hasonlóan konkrét és hiteles figyelmeztetések mindmáig nem váltottak ki a közeledő válság-helyzetek jelentőségével arányos társadalmi-politikai döntéseket azok elhárítására, vagy tompítására? Az emberi-társadalmi magatartások szintjén a válasz