Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)
2. szám - Bokor Mihály–Jolánkai Gyula: A Tisza menti nyárigátak és a hullámtéri tározás (1958-ból)
20 A Tisza-menti nyárigátak és a hullámtéri tározás Bokor Mihály - Jolánkai Gyula Kivonat: Ez a cikk eredetileg az akkori Országos Vízügyi Főigazgatóság kiadványaként megjelent Vízgazdálkodási Műszaki Szemle 1958. évi 3-4. (IV. negyedévi) számában jelent meg. 48 év eltelte után is szükségesnek és - megállapításai nyomán — időszerűnek tartjuk az azóta elhunyt szerzők cikkének újraközlését, mert szakma-történeti jelenősége mindenképpen gondolatébresztő lehet a Tisza árvizeivel kapcsolatos mai meggondolások sorában. Kulcsszavak: árvízvédelem, árvíz-mentesítés, vésztározás, Tisza. A tiszai hullámterek művelőinek régi törekvése, hogy a tavaszi magas árvizek levonulása után megmunkált szántóföldjeiket, kaszálóikat és legelőiket a később jelentkező és közepes magasságú árvizek (nyári árvizek) elöntéseitől ún. nyárigátak építésével megvédjék. Ilyen jellegű müvek a Tisza hazai szakaszán mintegy 50 helyen épültek a területi adottságoknak, az érdekeltek teherviselő képességének és készségének megfelelően. Ezeknek a gátaknak a tervezésénél két szempont volt alapvető. A gátak koronamagasságának felső határát megszabta annak a követelménynek a kielégítése, hogy a nagy árvizek hullámtéri árvízi medrét lényegesen ne csökkentsék. Ezen a szinten alul a gazdaságosság befolyásolta a gátkorona magasságát. A hullámterek mezőgazdasági hasznosításán túlmenően a nyárigátak által védett területek a nagy árvizek magasságának csökkentésére, mint a hullámtéren kialakított árvízi tárolók is felhasználhatók. Ennek az újabb rendeltetésnek közelebbi vizsgálata előtt célszerűnek véljük a korábbi tiszai árvízi állapotra való visszaemlékezést. A Tiszának és mellékfolyóinak a gátépítések előtti ősállapotban az Alföldre beérkező árhullámai a nagy síkságon, vagy annak nagyobb összefüggő öblözeteiben elterítették vízhozamuk tekintélyes részét. Az így szétterült, olykor több milliárd köbméternyi vízmennyiség - illetve az, ami belőle az elszivárgás és elpárolgás előtt megmaradt, vagy a lefolyás nélküli mélyedésekben meg nem rekedt - az árhullám tetőzését követőleg nagy lassúsággal tért vissza a mederbe. Az árhullámok így - a mai formájukhoz viszonyítva — valamikor lényegesen alacsonyabbak, elnyújtottabb alakúak voltak. Az ember beavatkozása ebbe az ősállapotba - a gátépítések - azt jelenti, hogy az árhullámok vízmennyisége nem terülhet többé szét alföldi tájakon, hanem töltések közé szorítva magasabb árvízszintek mellett kénytelen levonulni. Az árvizekkel veszélyeztetett területek nagysága helyi viszonylatban így ma jóval nagyobb, mint amekkora az ármentesítések előtti ősállapotban volt. Ez az állapot két okból még tovább romlik: egyrészt a Kárpát-medence hegyvidékein az erdős területek mindinkább összezsugorodnak, ami mind nagyobb hevességű árviizek lezúdulását eredményezi, másrészt a Tisza felső szakaszán számolni kell újabb ármentesítésekkel, azon kívül a töltések közötti hullámtér is jelentékeny mértékben feliszapolódik. Ezek ugyanis megemelik az árvizek lefolyási szintjét. Tulajdonképpen egy további ok is van, amelyet azonban idehaza lehetséges és indokolt teljesen kiküszöbölni. Ez a mai hullámtéri területnek újabb ármentesítéssel, gátépítésekkel történő további csökkentése. Ilyen általános árvízvédelmi biztonság szempontjából igen súlyos kihatású beavatkozást azonban - hatásának részletes feltárása és elemzése nélkül - engedélyezni ma már nem lehet. Ez vonatkozik a tiszai vízgyűjtő külföldi részén jelentkező újabb ármentesítésekre is. Az árvízvédelmi biztonság mértéke tehát - az idő múlásával - folytonosan csökkenő mennyiség, amelyet az árvédelmi töltések magasságának időnkénti megemelésével szoktunk helyrehozni. Ez az út azonban csak egy darabig követhető, mert egyrészt a geometriai méreteiben kellően megnövelt gát árvíz-közbeni kijavításának esélyei - a magassággal fordítottan arányosan - csökkenő tendenciát mutatnak, másrészt a gátemelés költségei a magasság arányában nőnek. Ilyen körülmények között minden begátolt folyónál elérkezik egy olyan állapot, amidőn az árvízvédelmi biztonság kellő fokának helyreállítása végett már nem a gátak emeléséhez, hanem egyéb módszerekhez kell folyamodni. Úgy hisszük, a Tiszánál - amely mentén a gátemelések hosszú sorát hajtották már végre - elérkeztünk ehhez az állapothoz. A Tisza alsó szakaszán árvízkor a töltések heteken át 3-4 m-es vízoszlopot tartanak. Szükség lenne a töltések további emelésére is, mert az előírt egyenlő magassági biztonság még nincs meg mindenütt, másrészt az eddig észlelt legnagyobb árvízszintek további emelkedésével lehet számolni - elsősorban a dél-borsodi nyílt ártérnek a 30-as években történt begátolása következtében - de a fentebb már említett más okokból a keresztmetszet erősítése is indokolt. Az eszközök, amelyek az árvízszintek további növekedésének elejét vehetnék: a tározás vagy az árapasztás. Olyan síkvidéki folyóknál, ahol a folyó felső folyása is az illető ország területére esik, ma már általánosan elfogadott árvízvédelmi intézkedés az, hogy a hegy- vagy a dombvidéki szakaszokon völgyzárógátakat építenek, és az árvízi hozamok megfelelő részét ily módon tárolják. A tárolt vizet azután az árhullám levonulása után bocsátják le. Ezzel a művelettel az árhullámok csúcsát szedik le, s a leszedett csúcsot küldik az árhullám után. így tulajdonképpen arról van szó, hogy az árhullám levonulási idejét növelik meg, ami természetesen a fő célt: a hullám-magasság csökkentését is eredményezi. Az árvíz-tározó tehát tulajdonképpen egy késleltető berendezés. Ilyen berendezést a Tiszán — a felső folyás külföldi terület lévén - mi egyelőre nem építhetünk, de ha építhetnénk is, a Tisza magyarországi szakaszán nem lenne már jelentős hatása a tározótól való nagy távolság miatt. A felső-tiszai tározás helyett építhetnénk ugyan síkvidéki tározókat, ezek létesítése azonban nagy költségük, és éppen az ármentesítés céljával ellentétes kihatásuk következtében csak másodsorban jöhet szóba. Van azonban egy hazai sajátos lehetőségünk, amelyet Vásárhelyi Pál nagyvonalú árvédelmi elgondolásának köszönhetünk. Vásárhelyi Pál annakidején súlyos harcok árán keresztülvitte, hogy az árvédelmi töltésekkel nem tapadtak a Tisza kanyarulatokban gazdag medréhez, hanem nagyvonalakban követve a medret, széles hullámtereket hagyva vonalozták azokat. így maradt a magyar Tisza-szakasz mentén a gátak között mintegy 230 000 kat. holdnyi (kb. 130 000 há = 1300 km 2) hullámterünk, amely tározó szerepével az árvízszinteket eddig is hatékonyan mérsékelte, sőt az alábbiakban leírt módon ezt az adottságot még inkább kihasználva még jelentős mértékben tovább csökkenthető.
