Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

1. szám - Nagy Ildikó Réka–Novák Tibor József: A hazai vízfolyás-helyreállítások fogalomhasználatáról

^AG^^^^lOVÁI^^/OiazaijazM 43 gyanis nincs meghatározva pontos célállapot, sőt néha a kiindulási állapot jellemzésében is kizárólag néhány kulcsprobléma vázolására szorítkoznak. Ilyen feltételek mellett meglehetősen nehézzé válik egyrészt a két állapot összehasonlítása, másrészt a projekt sikerességének ellenőrzése. Természetes folyamatok és az antropogén hatások közötti egyensúly A helyreállítás típusokat tekintve alapvető különbségek mutatkoztak az antropogén beavatkozások és a természetes regenerálódási folyamatok fontosságában és szerepében. A regenerálódást elindító kezdeti emberi beavatkozásban megegyeznek, de annak mértékében már akadnak különbségek. Míg a rekonstrukció a növénytelepítés és a referencia növényi közösségek szerkezetének kialakítását is lehetőség szerint előírja, addig a többi beavatkozás típus inkább a kívánt szukcessziós folyamatok elindulásához szükséges beavatkozásokat tartja meghatározónak. A helyreállítási munkákat követően a létrehozni kívánt stádium (rekonstrukció) megőrzését szolgáló kezelés, vagy a dinamikus „önfenntartó" rendszerré alakulást (összes többi helyreállítástípus) segítő fenntartás mértéke változó lehet. A rekonstrukció során állandó kezelésre van szükség a helyreállított állapot megőrzésére. A revitalizáció optimális esetben akkor sikeres, ha a helyreállított szakaszon ki lehet zárni a fenntartó kezelést. A természetes folyamatoknak teret engedő, de a szükséges emberi beavatkozásoknak is teret adó - az európai népsürüségi és tájrekonstrukciós lehetőségeket ismerve legreálisabb beavatkozás a renaturáció. Konklúzió és ajánlás A fogalom-magyarázatokat áttekintve megállapítható, hogy az összes fent említett beavatkozásra általánosságban és gyűjtőfogalomként használható a helyreállítás kifejezés és ez megfelel mind a vízépítő mérnöki gyakorlat a restaurációs ökológia, a természetvédelmi biológia, a tájépítész és a vízrendezési gyakorlat definícióinak és szokásainak. Ez feleltethető meg az angolszász nyelvterületen elterjedt restoration, és a német Renaturierung kifejezések jelentésének. Ajánlásunk szerint, ha a tervezett beavatkozás ténylegesen egy korábbi vízrendezés által teremtett kedvezőtlen hidrológiai és ökológiai állapot javítását, a vízfolyás és környezete közötti kapcsolatrendszer újraszervezésével létrehozott fenntartható vízhasználatot célozza meg, akkor, és csak akkor nevezzük helyreállításnak. A renaturáció kifejezést hazai más irányú jelentései, és idegen hangzása miatt - bár a leginkább korszerű megközelítést tükröz - a helyreállítás fogalmával helyettesítenénk. Hasonló okokból mellőznénk a szanálás' (

Sanierung) kifejezést. amelyet a német nyelvterületen elsősorban állóvizek vonatkozásában alkalmaznak (Gunkel 1996). 1 A tönkretett tájrészletek „gyógyítását" illetően itt utalnék Möcsényi (1999) korábbi, a tájépítészti fogalomhasználatot érintő véleményére, amely szerint a helyreállítási tevékenységet legjobban leíró, a német szakzsargon fordításaként a szanálás szót ajánlja. A szanálás, mint eredeti jelentésében sokkal megfelelőbb vízgyűjtő-helyreállítási, vízfolyás-helyreállítási szakkifejezés hazai elterjedésére a szocialista városfejlesztés szanálásnak hívott városromboló tevékenysége miatt nem került sor, és erre a jövőben sem lehet számítani. Möcsényi (1999) a fentebb említett, a tájrehabilitációval azonos értelmű szanálás helyett a magyar szóhasználatba beépült rekonstrukció, rehabilitáció és revitalizáció szavakat - az előzőek ismeretében - elfogadhatónak és kifejezőnek tartja. Ha a változtatás kizárólag hidraulikai-hidrológiai korrekciót takar, - ahogy ez a jelenlegi hazai vízrendezési gyakorlatban elterjedt - akkor megkülönböztetésül célszerű revitalizációról beszélni. Ez a szóhasználat, bár megfelel a hazai jelenlegi vízügyi szóhasználatnak, korántsem azonos jelentésű a revitalisation, Revitalisierung tartalmával. A rehabilitáció kifejezést eredeti jelentéstartalmának figyelembevétele mellett erősen leromlott, sérült élőhelyek (pl. belterületi vízfolyás-szakaszok) ökológiai állapotának általános javítását megcélzó beavatkozások esetében javasoljuk, ahol nem az eredeti, vagy természetközeli állapot elérése, hanem pusztán egy kedvezőbb ökológiai állapot elérése a cél. A rekonstrukciót, minthogy egy egykori állapot tökéletes helyreállítását jelenti, amely vízfolyások esetében a megváltozott tájhasználati, meder-hidraulikai jellemzők miatt jórészt megvalósíthatatlan, célszerűbb az élőhelyek helyreállítását célzó (természetvédelmi) beavatkozásnak tekinteni. Vízgazdálkodási használata nem terjedt el, inkább a vízfolyás-helyreállítás részeként értelmezhető. A fentiek értelmében a vízfolyások hosszabb szakaszára készülő, a vízügyi célok mellett tájvédelmi, ökológiai, természetvédelmi szempontokat integráló terveket összefoglalóan a helyreállítás körébe utalnánk. Ezek tartalmaznak kifejezetten a vízszabályozási elemeket: műtárgycserék, mederkorrekciók, part- és mederállapot rendezések, amelyet revitalizációnak neveznénk. A helyreállítás keretében megvalósuló olyan részfeladatok, amelyek elsősorban a a meder és a parti sáv ökológiai állapotának javítását célozzák meg inkább a rehabilitáció és a rekonstrukció körébe utalható természet- és tájvédelmi beavatkozások. Ez utóbbiak vízügyi célokat csak áttételesen szolgálnak, de a komplex helyreállítás nélkülük elképzelhetetlen. Záró gondolatként megjegyezhetjük, hogy voltaképpen mindegyik vizsgált szakkifejezés hamis képzeteket kelthet, mert se „újjáélesztésről", se „vissza-természetesítésről", se „felújításról" nincs szó. Mindezek a fogalmak a tájrendezés és a restaurációs ökológiai régóta alkalmazott eszközeivel, a megváltozott társadalmi igényekhez közelítő vízszabályozási beavatkozások, amelyek célja az ártér és a vízfolyás társadalom által viselt fenntartási költségeinek minimalizálása, és a társadalom számára létrehozott (pénzben nem mindig kifejezhető) érték maximalizálása. Irodalom: Aradi Cs. - Gőrí Sz. (2002): Szemléletváltás a természetvédelemben. In: Buka L.-Gyarmathy I. (szerk) (2002): Élő táj 2. Dél-Nyírség Bihari Tájvéd. és Kultur. Értékőrző Egyesül., Debrecen, pp.: 177-181. Bain. M. B. - Harig, A. L. - Loucks, D. P. - Goforth. R R - Mills, K. E. (2000): Aquatic ecosystem protection and restoration: advances in methods for assessment and evaluation. Environmental Science and Policy 3 (2000): 89-98. Balogh P. (2002): Az ártéri tájgazdálkodás koncepciója In: Buka L.Gyarmathy I. (szerk)(2002): Élő táj 2. Dél-Nyírség Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület, Debrecen, pp.: 192-202. Bardóczyné Székely E. - Harkányiné Székely Zs. - Loksa G. (2000): Útmutató a kis vízfolyások és vízgyűjtőterületeik revitalizációját megalapozó „komplex" tanulmányok készítéséhez. I. fejezet: Vízgazdálkodás. Gödöllő: Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettud. Kar Vízgazdálkodási és Meliorációs Tanszék. 76. p. Bardóczyné Székely E. - Loksa G. - Kállay Sz. (2004): Tér- és időbeli összefüggések elemzése a kisvízfolyások vízgyűjtőterületein, In: Füleky Gy. (szerk.)(2004): A táj változásai a Kárpát-medencében, Víz a tájban, Gödöllő 362-364.