Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

4. szám - Könyvismertetés

^ZESZTA^n^MÉlelen^^í/^^lobalizálód^ 55 át importálnia kellett, és ez a döntő mértékű import-függőség lényegileg azóta sem változott. Az iparosodás okozta élelmezésbeli károsodás ténye és lényege (az alapvető szántóföldi növényféleségek, a búza, rizs és a kukorica termésének csökkenése) mindenütt egyformán bekövetkezik. A csökkenés módja és mértéke azonban a népsűrűség és más helyi adottságok szerint országról-országra, és vidékről-vidékre jelentősen változik. Japán esetében a termés-csökkenés folyamata és okozati láncolata főbb vonatkozásaiban az alábbiak szerint jellemezhető: Az élelmezés helyzetét nehezítő „iparosodási szindróma" mindjárt a folyamat kezdetekor megindult: az átlagos keresetek növekedésével és az életszínvonal emelkedésével egyidejűleg megnőtt a lakosság élelmezésbeli igénye és kereslete. Kezdetben ez a növekedés a rizs és más alapvető növények fogyasztásában jelentkezett, de hamarosan átváltott a takarmány-növények iránti keresletet növelő állati termékek (szárnyasok, sertéshús, tojás, stb.) fogyasztásának részarány emelkedésére. Ennek az irányzatnak termelő-oldali vetületeként alig néhány év multán megkezdődött az alapvető élelmiszerek termesztésére fordított szántóföldi területek nagyságának és a művelésük intenzitásának (elsősorban a másodszori vetés részarányának) csökkenése, amiben az ipar munkaerő-elszívó szerepének volt elsődleges szerepe. Az elszívó-hatás mértékét és következményeit jól jellemzi, hogy amíg az 1960-as évek elején országos átlagban 1,4-szeres volt a másodszori vetéssel elért többlet termés mutatószáma, a 80-as évek végére ez az arányszám már az 1,0 körüli értéket (a többlet megszűnését) jelezte. Ennek a folyamatnak részben oka, részben következménye volt a szántóföldi művelésbe bevont terület csökkenése, ami a marginálisan művelhető területek felhagyásában és a más irányú terület használatok (ipari létesítmények, autópályák, parkolási területek, stb.) növekedésében nyilvánult meg. Végül része volt ebben a folyamatban a gyümölcs- és főzelék-féleségek iránti kereslet növekedésével járó növénytermesztési részarányok eltolódásának is. Amíg a fentebb vázolt iparosodási szindróma élelmezési helyzetet átalakító hatása Japánra és a hozzá szorosan csatlakozó Dél-Koreára és Taivanra korlátozódott, a globális kereslet-kínálat mérlegben nem volt meghatározó jelentősége. Az ezredfordulót elérve és túlhaladva azonban új helyzet van kialakulóban: az 1980-as évektől kezdődően Kína is a gyors iparosodás pályájára lépett, amit a közeli jövőben várhatóan India, Pakisztán, Nigéria és más nagy népességű ország is követni fog. Amikor Kína 2003. elején a korábbi évtizedek élelmezési önellátásából néhány kedvezőtlen év hatására mintegy 8 millió tonna búza behozatalára szorult, a globális élelmezési mérlegben is új korszak kialakulását indította el, amit az alapvető szántóföldi termények biztonsági tartalékának gyors csökkenése jelez. Minthogy 2004 és 2005 Kínában s globálisan is az átlagosnál jóval kedvezőbb termést adott, a biztonsági tartalékok gyors csökkenése egyelőre nem folytatódott, de ezzel - különösképp a globális felmelegedés és az öntözési vízkészlet-elapadás hatására is gondolva - a közeli években számolni kell. A további lehetőségek széleskörű feltárását különösen fontossá és időszerűvé teszi, hogy az élelmezés alapvető terményeit az elmúlt fél évszázadban tradicionálisan exportáló országok (USA, Kanada, Ausztrália és Argentína) már jórészt elérték vagy megközelítették a termesztés növelésének határait. Az USA exportját az utóbbi években — a belső fogyasztás növekedése miatt — a korábbi évi 100 millió tonna körüli szintjéről 80 millióra kellett csökkenteni. Kanada és Ausztrália növénytermesztésében a viszonylag szűkös évi csapadék szab nehezen átléphető határt a terméshozamok további növelésének. Argentínában a jobban fizető szója termesztés szorította háttérbe a kalászosokat, ami az utóbbi években az élelem export csökkenésére vezetett. Brazília az egyetlen ország, ahol a növénytermesztésnek a globális mérleg alakulását meghatározó mértékű tartalékai vannak. Ezek kihasználását azonban a trópusi őserdők irtásának ökológiai következményei és a rendkívül magas szállítási költségek jelenleg, és a belátható jövőben gyakorlatilag lehetetlenné teszik. Az öntözéses növénytermesztés kulcsponti szerepe A XX. század második felének „zöld forradalma" — a növénynemesítési eredmények és a bőséges tápanyagpótlás mellett — az öntözéses gazdálkodás gyors fejlesztésének köszönheti átütő sikerét: globális összesítésben az öntözött területek kiterjedése az 1950. körül 100 ezer haról az ezredfordulóra közel háromszorosára (mintegy 280 ezer ha-ra) növekedett. A világ legnépesebb országaiban az élelem döntő többségét ma is az öntözéses növénytermesztés biztosítja (Kínában ez az arány 80 % körüli, Indiában mintegy 60 %, és a globális átlag is e két érték közöttire becsülhető.). A második világháborút követő időszak első két évtizedében a fejlesztés elsősorban a völgyzárógátas tározómedencékkel szabályozott lefolyású folyókból táplált gravitációs csatornarendszerekre támaszkodott. Az erre alkalmas vízrajzi és domborzati adottságú területek megfogyatkozásával, az 1970-es évektől kezdődően az öntözéses növénytermesztés további kiterjesztéséhez a felszín alatti víztartó rétegek szolgáltak forrásul. Ebben a második időszakban — elsősorban Kínában és Indiában — több milliónyi víztermelő kút szivattyúzása indult meg, és az ezredforduló éveire a kitermelés mértéke már elérte a természetes utánpótlódás mértékét. Ilyen módon a növénynemesítéssel, a tápanyagpótlással és az öntözés kiterjesztésével megnyílt új lehetőségek kiaknázása befejeződött, és ezzel lezárult az élelem-bőségnek és a viszonylagosan alacsony világpiaci áraknak a korszaka, amelyben a gazdálkodást a termelés gyors növekedése a piacot pedig a kínálat folyamatos túlsúlya jellemezte. A vízgazdálkodási mérlegek helyi, illetve vízgyüjtőnkénti differenciáltságának következménye, hogy amíg globális összesítésben az elmúlt évtizedekben a teljes vízhasználat messze elmaradt a készlet-korlátot jelentő kisvízi vízlefolyástól, valójában a népesség mintegy harmadrésze már súlyos vízhiány körülményei között él. A vízgyűjtő-területekre korlátozott készlet-gazdálkodási beavatkozások és a globálisan összesítő adatok összemérhetetlenségét jelzi, hogy a vízkörforgásban résztvevő, és a szárazföldekről évente lefolyó 42 000 km

3-nyi elmé-