Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

4. szám - Tanulmányok, ismertetések: - Pálfai Imre: Néhány szó a Duna–Tisza közi Homokhátság vízviszonyairól

63 Néhány szó a Duna-Tisza közi Homokhátság vízviszonyairól Pálfai Imre Alsó-Tisza vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság, 6720. Szeged, Stefánia 4. A Duna-Tisza közi Homokhátság sajátos vízháztartási helyzete és az ebből eredő problémák - váltakozó intenzitással - mintegy két évtizede foglalkoztatják a hazai szakmai köröket. Az érdeklődés legújabb fellendülő szakaszát jelzi, hogy e kérdéskör megvitatását a Magyar Tudományos Akadémia több szakbizottsága is napirendre tűzte. Az MTA Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Bizottsága - 2002. decemberében, a Hidrológiai Bizottság - a Vízgazdálkodás-tudományi Bizottsággal együttműködve - 2004. októberében, a Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Bizottság a Növénytermesztési Bizottsággal és a Kertészeti Bizottsággal együtt ülésezve 2005. februárjában (Kecskeméten), a fent említett három „vizes" bizottság együttesen 2005. áprilisában foglalkozott e kérdéskörrel. A Magyar Hidrológiai Társaság Ifjúsági Szekciója 2004. novemberében rendezett fórumot a Duna-Tisza köze ügyében. Föllendültek a különféle tanulmányi munkák is, a korábbi koncepciók felülvizsgálata és pályázatok összeállítása érdekében. Ezek sorába tartozik az a közel száz oldalas elemző tanulmány, melyet a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat megbízására a Vízpart Kft (Szeged) 2005. januárjában készített. Ennek összefoglalóját az alábbiakban közöljük. A Homokhátság mintegy 9 000 km

2 területén régebben is, de az 1980-as évektől kezdve fokozottabban megfigyelhetők a vízhiányjelei. A hátsági kisebb-nagyobb tavak vízfelületejelentősen csökkent, ezért ma már nem tudják maradéktalanul betölteni korábbi gazdasági, illetve jóléti szerepkörüket. A felszínalatti vizek szintje a Homokhátság magasabb részein a korábban jellemző vízállás-tartományhoz képest több métert süllyedt és az 1990-es évek második felében átmenetileg csapadékosabbra fordult időjárás hatására sem érte el az eredeti, illetve a korábbi szintjét. A felszíni vízfolyások (ezek ma már legtöbb esetben belvízcsatornák) vízhozama - összefüggésben a talajvíz szintének süllyedésével - nagymértékben csökkent. Lefolyás jószerivel csak a téli-koratavaszi időszakban tapasztalható, mértéke - egy-két csapadékosabb évet kivéve - általában a korábbi hozam felét sem éri el. Kivételesnek számít az a néhány vízfolyás (pl. a Csukás-ér), amelyben állandó vízmozgás van. Ez azonban nem a természetes vízhozam, hanem a bevezetett szennyvizekből és különféle használt vizekből ered. A vízhiány egyrészt természeti okokra, másrészt különféle emberi tevékenységekre vezethető vissza. A természeti okok közül talán legdöntőbb az, hogy a téli félévi csapadékban tartós (az 1970-es évek elejétől kimutatható) és mintegy 17 % arányú csökkenés van. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert a téli félévi időszak csapadéka az, amely a hátság homokos talajú részein beszivárogva pótolni hivatott a felszín alatti vízkészletet, melynek fő fogyasztója a párolgás és a növények párologtatása. E vízkészlet fogyasztásához az emberi vízhasználatok is hozzájárultak, különösen a közüzemi vízellátó rendszerek 1960 után fellendülő fejlesztése révén, továbbá - éppen a vízhiányt ellensúlyozandó - a mezőgazdasági területek öntözésével. A belvízelvezető rendszerek 1960-as és 70-es években végrehajtott fejlesztése lehetővé tette a belterületekről és a mezőgazdasági terültekről a belvizek gyorsabb elvezetését, hozzájárulva ezzel a talajvízviszonyok megváltozásához, amit száraz, kisvizes időszakban a csatornákba épített vízvisszatartó zsilipekkel igyekeztek ellensúlyozni. A vízhiányból számtalan társadalmi, gazdasági és környezeti probléma keletkezett, amelyeket az elmúlt másfélkét évtizedben kisebb beavatkozásokkal igyekeztek orvosolni, az átfogó és generális megoldás azonban még várat magára. A korábbi vízpótlási tanulmányok és tervek több változat vizsgálatával keresték a legjobb megoldást. A fő probléma az, hogy a környező térszínből mintegy 40-50 méterrel kiemelkedő Homokhátságnak saját helyi felszíni vízkészlete alig van, a folyókból történő vízpótlás pedig csak szivattyúzással oldható meg, ami beruházási, de különösen üzemeltetési szempontból nagyon költséges. A Homokhátságon ez ideig viszonylag kevés öntözési tapasztalat született, bár a kutakból való öntözésnek régi hagyományai vannak. Ez az öntözési forma azonban csak szűk körre korlátozódik, főleg a kistermelők zöldség- és gyümölcsöntözéseit lehet kiemelni, amely egyes körzetekben a helyi lakosság megélhetéséhez nélkülözhetetlen. A nagyobb öntözőgazdaságok az 1980-as évek végén kezdtek volna kifejlődni, de ennek a rendszerváltozás vetett véget. Az 1997-től induló vízvisszatartási program keretében megvalósult létesítményekkel szerény mértékű javulást lehetett elérni a Homokhátság vízháztartási viszonyaiban, ugyanis ezekkel csak a csatorna medertározását és vízszintjét lehetett szabályozni. A talajvízemelő hatás csak néhány dmes és a csatorna mentén pár száz m-es sávban mutatható ki. A homokhátsági vízviszonyok javításához ismernünk kellene a térség távlati vízigényeit. Ezt alapvetően meghatározzák a terület- és településfejlesztési célkitűzések, vagyis a térség jövőképe, amely azonban világosan még nem körvonalazódott. A bizonytalanságot e téren az is növeli, hogy a vízigények a vízbeszerzés költségétől, illetve a vízszolgáltatás várható díjától is függenek. Kérdéses és ugyancsak hat a vízigényre az állami szerepvállalás mértéke, amely a természetvédelmi vízigények tekintetében egyértelmű, azaz teljes mértékű, de a gazdasági és jóléti tevékenységeket illetően erősen vitatható. A vízháztartási helyzet javításának ma még nem eléggé kihasznált lehetősége a tisztított szennyvizek újrafelhasználásában rejlik. Különösen a nagyobb települések (elsőként Kecskemét) esetében az elfolyó szennyvíz visszatartásával, tározásával vagy megfelelő elhelyezésével lokálisan nedvesebb vízháztartási körülményeket lehet teremteni. A vízháztartási helyzet javítására megfogalmazott javaslataink lényege, hogy többféle megoldás együttes alkalmazására kell törekedni. Önmagában sem a víztakarékosság, sem a belvizek visszatartása, sem a szennyvizek felhasználása, sem a folyókból való vízpótlás nem hozza meg a várt eredményt, összehangolt alkalmazásuk azonban sikerre vezethet. A kialakítandó megoldást a vízháztartás minden lényeges elemére és az emberi beavatkozások hatására kiterjedő mérő-megfigyelő rendszernek kell alátámasztani. A tervezés, s majd a megvalósítás projektje, szigorúan összehangolandó a térség fejlesztését és védelmét szolgáló egyéb projektekkel, vízügyi vonatkozásokban különösen az EU Víz Keretirányelve által előirt vízgyűjtő-gazdálkodási tervekkel, amelyek kidolgozása pár éven belül megkezdődik. PÁLFAI IMRE dr., ny. mérnök, az MHT Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Szakosztályának több cikluson át volt elnöke.