Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

3. szám - Pálfai Imre: Földárja, az Alföld sajátos hidrológiai jelensége

15 Földárja, az Alföld sajátos hidrológiai jelensége Pálfai Imre 6721. Szeged, Füredi u. 9/a Kivonat: A földárja definíciója: jelentős mértékben megemelkedő talajvíz, mely időnként és helyenként a felszín fölé jut, s itt rendszerint keveredik a csapadékból és hóolvadásből közvetlenül keletkező belvízzel. A dolgozat a földárja keletkezési körülményeit alföldi példákon keresztül igyekszik megvilágítani. A földárját a csapadék több éven keresztüli fölhalmozódása és egyúttal a levegő párologtató-képességének csökkenése idézi elő, - sajátos domborzati és földtani adottságok között. A dolgozat előadás formájában elhangzott „A földárja szerepe a belvízvédelemben és a tájgazdálkodásban" című szakmai-társadalmi vitafórumon (Halászati és Öntözési Kutatóintézet, Szarvas, 2004. március 10.) Kulcsszavak: földárja, talajvíz, csapadék, párolgás, beszivárgás. A szereposztás szerint az a nem könnyű feladat vár rám, hogy - mintegy bevezetésképpen - röviden foglaljam össze a földárja jelenség lényegét, világítsam meg alföldi sajátosságait, és próbáljam egyszerű szavakkal megmagyarázni, hogy kialakulását milyen körülmények okozzák. Sejthetjük, hogy mi a földárja jelensége, mégsem árt ennek definícióját itt megfogalmazni. Legrövidebben talán azt mondhatnánk, hogy a földárja nem más, mint jelentős mértékben megemelkedő talajvíz, mely időnként és helyenként a felszín fölé jut, s itt rendszerint keveredik a csapadékból és hóolvadásből közvetlenül képződő és a helyi mélyedésekben, mély vonulatokban összegyűlő belvízzel. A talajvíznek ez a régi, ősi elnevezése a föld árja, vagyis a föld árvize szavak összeolvadásával alakult ki, de idővel feledésbe merült. Hogy nem általánosan elterjedt kifejezésről van szó, azt az is mutatja, hogy az 1960-as évek elején kiadott „A Magyar Nyelv Értelmező Szótára" hét vaskos kötetébe nem fért bele ez a szó, de nincs benne a mostani 18 kötetes Magyar Nagylexikonban sem. Ez a mai vitaülés tehát nemcsak vízügyi-tudománytörténeti szempontból jelentős, hiszen ezt a témát ilyen formában és kizárólagosan eddig még nem tűzték napirendre Magyarországon, hanem nyelvtörténeti szempontból is az, mert hozzájárul ahhoz, hogy egy szép, ősi magyar szót a homályból elővéve megőrizzünk. Az 1. ábrán bemutatok egy fényképet, amely Orosháza határában készült 1942 márciusában (az árvízvédelmi kormánybiztos jelentéséből való). 1. ábra: Belvízzel keveredett talajvíz Orosháza határában 1942 tavaszán (Bárczay, 1943) A mai napig világosan áll előttem egy ehhez hasonló kép, ami annak idején elém tárult a város keleti határában, a pusztaföldvári út elején. Szinte semmi mást nem lehetett látni, csak a sík vizet és az út menti fákat. A víz mélysége kb. 0,5-1 méteres lehetett. E tengernyi vízre nem mondhatjuk rá egyszerűen, hogy földárja, azt sem hogy belvíz, inkább a kettő keverékéről lehet szó. Ezeket élesen elválasztani nem lehet, nagyon szorosan összefüggenek egymással, róluk - az esetek többségében - csak együtt lehet beszélni. Mi okozza a földárját, főleg annak olyan mértékű kifejlődését, aminél a víz a felszínen is megjelenik? Röviden válaszolva: a vízháztartási egyensúly drasztikus megbomlása. Amikor a felszín alatti vizeket tápláló csapadék hosszú időn keresztül az átlagosnál sokkal több, a levegő párologtató képessége pedig csekély, megbomlik a korábbi rend, vagyis a talajvíznek az egyensúlyi szint körüli mérsékelt ingadozása. A kialakuló és növekvő víztöbblet hatására a talajvíz egyre magasabb szintre emelkedik, sok helyen megközelíti a felszínt, sőt - sajátos domborzati és földtani viszonyok között (ezekre a későbbiekben még visszatérek) - a felszínre is feltör. A tapasztalatok és a mérési adatok szerint a szélsőséges földárjajelenség kialakulásához legalább 1,5-2 éves igen nedves időszak szükséges, de gyakoribb, hogy e jelenség 3-5 éves, vagy még hosszabb nedves periódus nyomán áll elő. A talajvíz felszínre törése rendszerint akkor következik be, ha a hosszú nedves időszak vége felé a talajvíz már nagyon közel van a felszínhez, s ekkor a hidrológiai szituációt - mintegy kegyelemdöfésként - egy rövidebb idejű, de igen intenzív csapadéktevékenység vagy hirtelen hóolvadás tetőzi be. Ilyenformán hatalmas elöntések, tartós vízborítások keletkeznek, amelyek alföldi viszonylatban több százezer hektárt is kitehetnek. Ez nyilván óriási károkat okoz a mezőgazdaságban, a közlekedési hálózatban, a belterületeken, a közegészségügy terén, stb. A tárgyalt jelenség, illetve probléma gazdasági és társadalmi jelentősége tehát vitathatatlan. A talajvíznek a sorozatos nedves években megmutatkozó fölszaporodását jól példázza az 1936-1943 közötti talajvízállások idősora, melyek közül néhányat - az egykori Vízrajzi Intézet mérései és feldolgozása alapján - a 2. ábrán mutatok be. Az ábra tanúsága szerint a talajvízszintek rendkívüli megemelkedése 1940-42-ben nemcsak a bevezetőben már említett orosházi térségben, hanem az Alföld több más tájegységében is, mondhatni az Alföld egész területén jellemző volt. A vízállások nem mindenütt ugyanabban az évben érték el a legnagyobb szintet: pl. Kiskunhalason már 1940 végén (itt az észlelőkútban is a térszín fölé emelkedett a víz), Kalocsán 1941-ben, Kiskundorozsmán és Orosházán 1942-ben. Hajdúnánáson mindhárom évben kb. azonos tetőzési magasság alakult ki. A szóban lévő időszakban egyértelmű volt, hogy a rendkívüli jelenség fő kiváltó oka a csapadék több éven keresztüli fölhalmozódása és a levegő párologtató képességének csökkenése. Ezt igazolja az a földolgozás is (J. ábra), amelyet ugyancsak a Vízrajzi Intézet munkatársai végeztek. A havi csapadékok átlagtól való eltéréseinek összegzése mintegy 2,5 éves időszak alatt Orosházán közel 600 mm többletet mutatott ki. Ezzel egyidejűleg a hőmérsékleti hiány is egyre nőtt, ami a kisebb párologtató-képesség révén, bár kevésbé látványosan, mint a sok csapadék, de szintén hozzájá-