Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

6. szám - XLVI. Hidrobiológus Napok: Szélsőséges körülmények hatása vizeink élővilágára, Magyarországi kisvízfolyások ökológiai viszonyai Tihany, 2004. október 6–8.

33 Tájtípus szempontjából a terület teljes egészében az uralkodóan mezőgazdaságilag hasznosított, mérsékelten kontinentális síkságokhoz sorolható. Éghajlati típusát tekintve a szárazföldi hatások túlsúlyával jellemezhető meleg területeken belül a forró nyarú, ill. az északi részen a mérsékelten forró nyarú, mérsékelten száraz, a tenyészidőszakban elégtelen nedvességű típusba sorolható. Mindezek alapján a terület a klímazóna-tipizálás szerint a szemihumid-szemiarid jellegű klímával jellemezhető erdős puszták övén belül a rövid száraz periódussal jellemezhető, Alföld peremi mérsékelten száraz erdős puszták övéhez tartozik. -A vízgyűjtő területen csak kevés és kis kapacitású ipari üzem található, így nagyobb pontszerű szennyező forrásként elsősorban a nagyobb települések kommunális szennyvize és az állattartó telepekről elfolyó trágyáié jöhet számításba. A nem pontszerű szennyező források közül a mezőgazdasági termelés a legjelentősebb, hiszen a táj tipikus agrárterület. Szántóföldi művelés alatt áll a terület túlnyomó (60 % körüli) része, emellett azonban nagyon számottevő a rét- és legelőgazdálkodással hasznosított terület is (mintegy 30 %). Mivel azonban itt a műtrágya- és a növény védőszer-felhasználás országos viszonylatban korábban is egyike volt a legalacsonyabbaknak, egyelőre még az ilyen okokra visszavezethető károsodások sem tekinthetők jelentősnek. Fekvés és urbanizációs hatások szempontjából az Ölyvös különösen szerencsés helyzetű, hiszen vízgyűjtő területe csaknem kizárólag (96,1 %-ban) Magyarország határain belül található, s egyetlen településen sem folyik keresztül annak teljes hosszában, legfeljebb csak egyes részein. így a területen összeszedődő vizek minőségi állapota is általában jónak tekinthető. Az Ölyvös környezetminőségi jellemzése Az Ölyvös a Barát-ér és a Zomlini-csatorna összefolyásából keletkezik, a Biharkeresztes és Bojt közötti műút közúti hídjától keleti irányban kb. 250 m-re. A két forráság közül a Barát-ér a hosszabb, s vízmennyiség szempontjából is ez a meghatározó, ezért ez tekinthető az Ölyvös eredő ágának (a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság által használt neve is: ölyvös-Barátéri-csatoma). A szűkebb értelemben vett Ölyvös hossza 39,8 km, a Barát-érrel együtt számított magyarországi szakasza pedig 48,8 km. Teljes vízgyűjtő területe 258 km

2, aminek 10 km

2-nyi része - a Barát-ér felső folyásánál - Románia területére esik. A területet ábrázoló első igazán jól használható térkép (amely az 1780-as években, az I. katonai felvételnek nevezett térképezés keretében készült - XXV. Col. XXI. Sec., XXIV. Col. XXII. Sec., XXIV. Col. XXIII. Sec.) tanulmányozása alapján kiderül, hogy a Bihari-sík ezen részének nagyobb hányadát a 18. század második felében még a mai értelemben vizes élőhelynek (wetland) minősülő mocsárrétek, ill. mocsarak borították, melyeket apró erek sűrű hálózata szőtt át. Az Ölyvös pontos nyomvonala még a XIX. század közepe táján készült térképeken sem ismerhető fel pontosan, de az egyre szűkülő területre szorítkozó vizes élőhelyek összefüggő sávja hozzávetőlegesen kijelöli a vízfolyások akkori futását, amely fö irányaiban megegyezik a maival. Az Ölyvöst ("öves ér" néven) először az 1880-as években - a III. katonai felvételezés - keretében készült térképlapok tüntetik fel. A régi és a mai térképek összehasonlító elemzése alapján megállapíthatjuk, hogy az Ölyvös felső, általunk vizsgált (Fúrta határáig terjedő) szakaszának futását a belvízrendezési és csatornázási munkálatok alapvetően nem módosították. Az ezt követő, a Kutas-főcsatornába torkolló szakasz nyomvonalvezetése azonban már főleg vízmérnöki tervezőmunka eredményének tekinthető. Az ökológiai szemléletű víztér-tipológia szerint az Ölyvös a vízfolyások nagy csoportján belül a kisvízfolyások közé sorolható, mint tipikus alföldi ér, melynek bizonyos szakaszai - a vízrendezési és csatornázási munkálatok miatt - mesterséges kisvízfolyásra (csatornára) utaló jellegzetességeket is mutatnak. Az Ölyvös vízfelületének szélessége a vízállástól és a mederalkattól függően 1,5-5,0 m között változik, fenékszélessége Berettyóújfaluig átlagosan 1,5 m, innen a torkolatig 2,0 m. A mederfenék magassága a két forráság találkozásánál 94,65 m (A.

f.), a torkolatnál pedig 84,70 m. Az átlagos vízmélység a felső szakaszon 1,5 m, a torkolat előtt 2,5 m. A fenékesés végig csekély (50 cm/km alatti). A maximális vízhozam a forráságak összefolyásánál 3,1 m

3/s, ami a torkolatig 4,6 m

3/s-ra nő. Az Ölyvös vizének sótartalma kifejezetten magas, s a folyás irányában lefelé haladva enyhén emelkedik (amit jól tükröz a három mintavételi helyen a fajlagos vezetőképesség értéksora: 1066-1113-1225 nS/cm). A pH enyhén lúgos (7,79-7,91 közötti), az összes keménység igen jelentős (312-331 mgCaO/1), az összes lúgosság értéke alacsony (2,66-3,55 mgeé/1). Az Ölyvös vize béta-limnotípusú, a sótartalom minőségi összetételére vonatkozó kategorizálás szerint pedig kifejezetten kalcium-szulfát (Ca-S0

4) típusú. A nitrogén- és a foszforformák mennyisége közepesen magas (az összes nitrogén tartalom 2,56-4,02 mg N/l, az összes foszfor tartalom pedig 0,24-0,57 mg P/l közötti). A kálium-permanganáttal mért kémiai oxigénigény viszonylag alacsony (2,37-3,37 mg 0

2/l), az oxigénellátottság jó (oldott 0

2: 11,8-17,1 mg/l; oxigéntelítettség: 90-125 %). A mederben lévő üledék szemcseösszetétele a vizsgált szakaszon elég egyöntetű: a mintákra az iszapfrakció (0,002 mm-0,02 mm) és a homokfrakció (0,02 mm-2,0 mm) közel hasonló arányú együttes dominanciája jellemző, míg az agyagfrakció aránya csekély. Az iszapfrakción belül főleg a durvább szemű iszap (> 0,005) van túlsúlyban. Az üledék szárazanyag-tartalma a folyás irányában lefelé haladva jelentős mértékben csökken (42,5 %-róI 13,8 %-ra). Ugyancsak számottevően kevesebb az izzítási maradék is (94,1 % helyett csak 85,7 %). Ennek megfelelően növekszik a szerves törmelékanyagok (detritusz, förna) mennyisége, ill. az ezek feldolgozását végző bakteriális és állati biomassza is, amit jól jelez a fentről lefelé közel négyszeresére emelkedő, kálium-dikromáttal mért és szárazanyagra vonatkoztatott kémiai oxigénigény értéke (38,7 g 0

2/l-ről 154,5 g0

2/l-re). Az Ölyvös felső szakasza még kevéssé szennyezett, amit az üledék alacsony elemi kén tartalma (123 mg S/kg sz.a.), ill. a klórozott szénhidrogén típusú növényvédőszer-maradványok csekély mennyisége (< 2 ng/kg sz.a.) is mutat. Ezeknek a komponenseknek az értéke lejjebb megnő ugyan (átlagosan 1000 mg/kg sz. a. elemi kén tartalomra, ill. 1035 Hg/kg sz.a. közötti klórozott szénhidrogén mennyiségre), de éppen ezek az adatok mutatják, hogy az Ölyvös még itt sem tekinthető kifejezetten szennyezettnek.