Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

4. szám - Emlékezés közelmúltban elhunyt pályatársainkra: - Dr. Zsuffa István (1933–2004)

9 Dr. Zsuffa István 1933-2004 Nehéz megemlékezést fogalmaznia annak a pályatársnak, barátnak, egyúttal e lap főszerkesztőjének, akivel együtt olvasóink, a hidrológia tudományának művelői dr. Zsuffa István mérnököt, tudóst, egyetemi és főiskolai professzort, a műszaki tudomány doktorát, a Magyar Hidrológiai Társaság tiszteleti tagját, a Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottsági munkatársát gyászolják. Mérnökként ott találtuk tervező-, vagy hivatali asztala mellett, a kísérleti területeken, az árvízvédelmi töltéseken: béke- és védekezési időkben egyaránt. Tudósként nemcsak a hidrológiai tudomány alkalmazását, hanem annak folytonos fejlesztését is céljául tűzte. Sokoldalúsága által jellemezhető főbb munkaterületei: Magyarország vízkészletei, tájjellemző telepei, hosszú idejű hidrológiai előrejelzések, vízgazdálkodási kerettervek és azok korszerűsítése, víztározók korszerű méretezése az általa bevezetett átmenet-valószínűségi mátrixokkal, vízkészleteink elemzése a valószínűségi folyamatoknak szintén az általa alkalmazott új elméletével. A Magyar Tudományos Akadémia 1984-ben kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori címmel ismerte el eredményeit, a köztestületi tagság pedig több cikluson át beválasztotta a Vízgazdálkodás-tudományi bizottságba, amelynek titkári feladatait is éveken át ellátta. Professzorként, főiskolai, majd műegyetemi oktatóként nemcsak tudását adta át tanítványainak, hanem tanulva tanított: megmutatta, hogy a műszaki hidrológiában soha sem lehet bármi is végleges rendben, s a természeti jelenségek megismerése útján mindent mindig újítani szükséges. „A víz körforgásának mechanikai folyamatait végtelen sok hatás alakítja, így ezek véletlen események eredményei. E folyamatok ok-okozati összefüggéseit és időbeli változásait igen gondosan és módszeresen kell megfigyelni, a megfigyelt adatokat és az ezekkel leírt folyamatokat matematikai egzaktsággal kell jellemezni' - tanította ,,Műszaki hidrológia" c. tankönyvében. Tanítványai - már mint gyakorló mérnökök - évtizedek múlva is szeretettel emlegették óráit és terepgyakorlatait, s mint embert és kollégát is nagyra becsülték. A Magyar Hidrológiai Társaságban már fiatal kutatóként is a különböző szakterületek együttműködéséért tevékenykedett. Több budapesti és vidéki szakmai konferencia megszervezésében és tudományos színvonalának biztosításában vállalt fontos szerepet. A Hidraulikai és Műszaki Hidrológiai Szakosztály elnökeként két évtizeden át szervezte annak megnyilvánulásait, és segítette a fiatal munkatársak szakmai-tudományos fejlődését. Folyóiratunkat, a Hidrológiai Közlönyt tanulmányaival, és szerkesztő bizottsági munkájával segítette. 2003-ban történt tiszteleti taggá választása mellett még 1973-ban Vásárhelyi Pál díjjá] ismerte el a Társaság munkásságát. Életrajzi adatai szerint 1933. augusztus 20-án született Hódmezővásárhelyen. Középiskoláit Budapesten a piaristák gimnáziumában végezte, majd 1956-ban szerzett vízépítő szakos mérnöki oklevelet a Budapesti Műszaki Egyetemen. Matematikusi oklevelének megszerzését az egyetemi doktorátus követte 1962-ben. Akadémiai fokozatokat csak 1984-ben és 1992-ben szerezhetett. 1956-1962 közt a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet tud. munkatársa, 1962-1967 közt a székesfehérvári, Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság hidrológusa, 1968-1978 közt pedig a bajai, Alsó-Duna völgyi Vízügyi Igazgatóság osztályvezetője, számítástechnikai központja vezetője, a helyi főiskola előadója. 1978-1987 közt a Vízgazdálkodási Intézet főmunkatársa, 1987-1992 közt tanszékvezető főiskolai tanár Baján. 1992-1998. közt a Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdálkodási Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára. 1998-ban bekövetkezett nyugdíjaztatása után egyre súlyosbodó betegsége miatt kénytelen volt tudományos és társadalmi tevékenységét korlátozni, majd megszüntetni. Halála 2004. október 21-én Budapesten következett be. November 9én helyezték nyugalomra a pestszentlőrinci temetőben. * Engedtessék meg, hogy e megemlékezés írója személyes emlékeit is feleleveníthesse itt: Zsuffa Istvánnal az első emlékezetesebb találkozásomra 1956. márciusában nyílt alkalmam valahol a Csepel szigeti Szigetszentmárton helység Soroksári-Dunaág menti töltésén, a jeges árvíz elleni védekezés napjaiban. Ő szigorló mérnökhallgatóként saját maga szervezte meg részvételét az árvízvédekezésben. 1965. nyarán a székesfehérvári Vízig dunai töltésein tevékenykedett. Jómagam - Szilvássy Zoltán barátunkkal együtt - a győri Vízig szigetközi gátjain. Egymástól függetlenül kezdtük el a Duna vizének, a talajvizeknek, és a buzgárok vizének hőmérséklet-mérését, kémiai elemeztetését a talpjárati csurgások és a buzgárok elkülönítésére. Zsuffa Istvánnak akkor nyílt kiterjedt lehetősége az árvízvédelem közbeni szervezett töltésfeltárásra. 1970-ben Szegeden megbíztak az árvízvédekezés tudományos vizsgálati munkáinak irányításával. Zsuffa István már a tiszai árvízvédekezés kezdetének másnapján felkeresett. Még azon az estén felkértem, menjen azonnal Makóra, a híd-duzzasztás megmérésére, amit 15 cm-esnek talált. Rövidesen megalakította híressé vált talajfeltáró csoportját mémök, technikus és rajzoló munkaerőkkel, két-, sőt gyakran három műszakos munkával. E csoport mérései nyomán ismerhette fel és közölhette a kontúr-szivárgásnak elnevezett jelenséget: az időszakonkénti töltésbővítések határ-síkjain az egyenlőtlen süllyedésből, illetve zsugorodásból származó hézagokon létrejövő, fokozottabb vízáramlásokat. Gondolatainkat és tapasztalatainkat nemcsak a töltéseken cserélhettük ki, hanem az egyébként Orlóci István által kezdeményezett, 1968-tól kétévenként megszervezett területi vízgazdálkodási konferenciákon is. Zsuffa István legnagyobb érdemei az 1970. őszén Baján rendezett konferencia tudományos előkészítésében voltak. Ezzel kapcsolatban lehetetlen meg nem említenem, hogy a vízügyi tudományos kutatás akkori paternalista és autokratikus irányításán az első nagyobb, és talán többé már be nem foltozható rést éppen Zsuffa István ütötte. Megelégelte ugyanis annak szemléletét, amelyben minden lehetett, csak alkotó munka nem, s megelőlegezte azt a későbbi megállapítását, hogy ami nem alkotó munka, az