Hidrológiai Közlöny 2005 (85. évfolyam)

1. szám - Timár Gábor: Az alluviális folyók alaktípusai és a típusok kialakulásának feltételei (Irodalmi áttekintés és gyakorlati következtetések)

TÍMÁR G.: Az alluviális folyók alaktlpusai 9 meanderezés felső határa a maximális kanyarfejlettség által megvont elválasztóvonalra esik. A közbülső szakasz a fenti értelmezés szerinti szervezetlen meanderezés zónájába esik, és érdekes módon a Tisza esetében ez a szakasz egybeesik a Lane (1957)-féle átmeneti, illetve a Miall (1977) által vándorlónak nevezett alaktípus előfordulásával (Timár, 2003). MEDER7. ábra. Vlzhozam-mederlejtés-diagram (Leopold és Wolman, 1957; ilL Ackers és Charlton, 1971) a Tisza alluviális szakaszának képével, bemutatva az alaktípusokat a fonatostól a vándorlón keresztül a meanderezőig. Az említett törvényszerűségek néhány gyakorlati alkalmazása Az eddig elmondottak néhány pontját a gyakorlatban is közvetlenül hasznosíthatjuk. Ha elfogadjuk, hogy a folyó alaktípusa, alakja néhány földrajzi-hidrológiai jellemző függvénye, amelyek közül a legjelentősebb a völgylejtés, a vízhozam, a hordalékhozam és a hordalék összetétele, akkor belátható, hogy bármilyen folyószabályozás csak akkor lehet önnfentartó módon eredményes, ha ezeket a jellemzőket is meg tudja változtatni. Tekintsük például a Tisza szabályozását: ez a fentiek közül gyakorlatilag csak a lejtést változtatta meg. A folyó mai magyarországi szakasza mintegy harmadával rövidült, így lejtése 4 cm/km-ről kb. 6 cm/km-re nőtt (Bogdánfy, 1906; Lászlóffy, 1932). Ettől azonban a folyó még mindig a Leopold-Wolman-diagram meanderező zónájában maradt, így amennyiben a szabályozás után magára hagynánk, néhány száz év alatt ismét kanyargós formát öltene (vö. Stelum, 1996; Hudson és Kesel, 2000). Legyen e helyütt elegendő csak a folyónak a Tiszaeszlár és Tiszalök között a szabályozás óta kifejlődött kanyarulatára, vagy a szintén a szabályozás után kiélesedő, 1974ben levágott tiszalúci kanyarulatra utalni. Nagykörű térségében a folyó ma is jellemzően egy métert vándorol évente, lassan elérve az árvízvédelmi töltések alapját. Napjainkban már arra is van amerikai példa, hogy egy korábban átvágásokkal és töltésezéssel szabályozott folyót a töltésköz szélesítésével s az eredeti, kanyargós viszonyok helyreállításával „vissza-szabályozzanak" (Warne et al., 2000). Második példánk legyen a Duna szigetközi szakasza. Időről időre felvetődik, hogy a dunacsúny-bősi elterelés következtében előállt szigetközi vízszintcsökkenést az Öreg-Duna „visszakanyargósításával" kellene elérni. Az eddigi pontokban elmondottakból nemcsak az következik, hogy a Duna soha nem volt kanyargós ezen a szakaszon: a 3. ábrán is látható, hogy alaktípusát a környezeti feltételek a fonatos-vándorló típushatárra tették. Az elterelés persze csökkentette a vízhozamot, azonban a Szigetköz jelen állapotában a kavicson sem alakulna ki kanyargós meder, hanem a budapestihez hasonló, fattyúágas típus létrejöttére számíthatunk. Az Öreg-Duna kanyargósítása így teljesen művi állapotot eredményezne, emiatt ellenjavallt. Maradjunk a vízlépcsők témájánál: a keresztgátak feletti tározókban felgyülemlő, azokat feltöltő hordalék az alvízi oldalon hiányzik: a folyó alkalmazkodik hordalékszegény környezetéhez: középvízi medre - a gáttól távolodva csökkenő mértékben - mélyebbre vágódik, ezáltal csökken a lejtése. A bevágódás miatt korábban kisebb jelentőségű sziklapadok (pl. a Dunán Dunakeszi mellett) vagy műtárgyak (a Barátság-kőolajvezeték Százhalombattánál) a mederfenék fölé kerülhetnek. Végül Starkel (1983) írása nyomán hadd mutassam be a Visztula egy érdekességét. A folyón az első világháborút megelőzően három ország osztozott: forrásvidéke és felső szakasza az Oszták-Magyar Monarchia, középső szakasza Oroszország felségterülete volt, majd német területen át folyt a Balti-tengerbe. A Monarchia hozzáfogott a folyó szabályozásához, Oroszország viszont nem. Vízügyi közhelynek számít, hogy a szabályozást az alvíz felől kell kezdeni, azonban a nemzetközi megosztottság ezt nem tette lehetővé. A hajdani határ orosz (alvízi) oldalán a folyó a hirtelen hordaléktöbblet miatt több ágra szakadt, megjelent a fonatos minta. Napjainkban pedig nagy vita dúl az immár egységesen lengyel vízügyi hatóságok, és az időközben a zátonyos folyón élőhelyre talált „ősi" madárvilágot óvó környezetvédők között, hogy szabad-e a folyó kérdéses szakaszát szabályozni. Köszönetnyilvánítás A kutatások elvégzését a Magyar Űrkutatási Iroda és Közlekedési és Vízügyi Minisztérium közös, TP-094 számú témapályázata nagy mértékben elősegítette. Irodalom Ackers, P., Charlton, F. G. (1971): The slope and resistance of small meandering channels. Inst. Civil Engineers Proc. Supp. XV, Paper 73625. Adams, J. (1980): Active tilting of the United States midcontinent: geodetic and geomorphic evidence. Geology 8: 442-446 Bogdánfy Ö. (1906): A természetes vízfolyások hidraulikája. Franklin Társulat, Bp. Brice, J. C. (1964): Channel patterns and terraces of the Loup Rivers in Nebraska. USGS Prof. Paper, 422B. Bridge, J. S. (1985): Paleochannel patterns inferred from alluvial deposits: a critical evaluation. J. Sediment Petrol 55: 579-589. Brooks, N. H. (1955): Mechanics of streams with movable beds of fine sand. Am. Soc. Civil Engineers Proc. 81: 668/1-668/28. Burnett, A. W„ Schümm, S. A. (1983): Alluvial river-response to neotectonic deformation in Louisiana and Mississippi. Science, 222: 49-50. Cholnoky J. (1910): Az Alföld felszíne. Földrajzi Közlemények 38: 413-436. Friedkin, J. F. (1945): A laboratory study of the meandering of alluvial rivers. US Waterways Experiment. Station, Vicksburg, Miss. Gábris, Gy. (1987): Correlation between meander properties and Holocene discharges in the Great Hungarian Plain. In: Gardiner, V. (ed.): Int. Geomorph. Conf. 1985 Part I. Wiley, Chichester, 723730. Gábris Gy. (1995): A folyóvízi felszlnalakulás módosulásai a hazai későglaciális-holocén öskömyezet változásainak tükrében. Földrajzi Közlemények 119 (43): 3-10.