Hidrológiai Közlöny 2004 (84. évfolyam)

5-6. szám - XLV. Hidrobilógus Napok „Vizeink hosszú idejű változásai” Tihany, 2003. október 1–3.

162 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2004. 84. ÉVF. A hosszú-távú adatsorok értékelésének korlátai T. Nagy Mariann'-Csépes Eduárd'-Aranyné Rózsavári Anikó'-Bancsi István-Kovács Pál-Végvári PéterZsuga Katalin

2 'Közép-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság Regionális Laboratórium, Szolnok 2 Közép-Tisza vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség, Szolnok Kivonat: Ahhoz, hogy vizeink hosszú idejű változásait mérési eredményekkel alátámasszuk, a vfz minőségének rendszeres monitorozására van szükség. A Közép Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság Regionális Laboratóriuma 30 éve végez különböző vízminőségi méréseket a Tisza magyarországi vízgyűjtőjén. A több százezer vizsgálati eredmény kiértékelése napjainkban is számos nehézségbe ütközik. Sok esetben megváltozott a mért paraméter definíciója, valamint az alkalmazott vizsgálati szabvány. Az egyes komponensek vizsgálata tehát más-más vizsgálati módszer szerint történt, (gy az ugyanazon komponensre kapott eredmények közvetlenül nehezen hasonlíthatóak össze. További problémát jelent, a 30 évvel ezelőtti adatsorok elektronikus adatbevitele valamint a más konfigurációban archivált adatok informatikai egyeztetése. Ha mindez sikerül, felmerül a kérdés: milyen minősítési rend szerint adjuk meg felszíni vizeink hosszú idejű változásait? Kulcsszavak: felszíni víz, vízminősítési rendszerek, EU Víz-Keretirányelv A természetes felszíni vizek minőségére vonatkozó rendszeres vizsgálatok az 1960-as évek végén indultak meg a Vízminőségi Felügyeletek, s azon belül a vízvizsgáló laboratóriumok létrehozása révén. A hazai vízügyi gyakorlatban az 1970-es, 1980-as években vizsgált komponensek köre elsősorban a fizikai, kémiai paraméterekre terjedt ki. A vízminőség megítélése pedig a különböző célú emberi felhasználás (ivóvíz, öntözés, kommunális, ipari vízfelhasználás, stb.) szempontjából fontos tulajdonságok alapján történt. A vízügyi szervek felügyelete alá tartozó országos monitoring rendszer a felszíni vizek állapotának értékelését, minősítését a nagyszámú fizikai, kémiai mutató mérési eredményei alapján végezte. Ebben a hatósági rendszerben a biológiai vízminőségre utaló paraméterek közül (Gulyás, 1983) csak az a-klorofill tartalom, a szaprobitás és toxicitás meghatározására került sor. Egy-egy élőlénycsoport részletes tanulmányozását specialisták végezték, ökológiai jellegű eredményeik azonban nem érvényesültek az akkori vízhasználati célú minősítésben. Ahhoz, hogy a nyomon követhessük vizeink hosszú idejű változásait, rendszeres monitorozására van szükség. Magyarországon ez a tevékenység a 1960-as évektől kezdődően szerveződik. 1990-től 12 Környezetvédelmi Felügyelőség laboratóriuma végzi a felszíni vizek programszerű monitorozását, ahol az ellenőrzött országos törzshálózati, regionális és lokális mintavételi helyek száma mára a 240-et is meghaladja. A vizsgálatok nagy része a fizikai és kémiai jellemzők meghatározására terjed ki, nagy gyakorisággal. A biológiai jellemzők csaknem teljesen hiányoznak, számuk jóval kevesebb, meghatározásuk pedig kisebb gyakorisággal történik, mint a kémiai komponenseké. A Vízügyi Igazgatóságok laboratóriumai csak regionális és lokális mintavételi helyeken végeznek fizikai, kémiai és biológiai vizsgálatokat. A KÖTIVIZIG Regionális Laboratóriuma (és annak jogelődje) 30 éve végez különböző vízminőségi méréseket a Tisza magyarországi vízgyűjtőjén. A Kiskörei-tározó térségét 3 évtizede vizsgálja (tavasztól őszig) havi gyakorisággal. A több százezer vizsgálati eredmény kiértékelése napjainkban is nehézségekbe ütközik, mivel az eltelt idő alatt módszertani változások történtek. Az egykoron követendő KGST módszergyűjteményt az 1980-as évektől egyre inkább hazai, majd a nemzetközi gyakorlatban használatos szabványos módszerek váltották fel. Az egyes komponensek vizsgálata tehát más-más vizsgálati módszer szerint történt és történik, így az ugyanarra a komponensre kapott eredmények nem minden esetben hasonlíthatóak össze. A kémiai komponensek közül pl. tekintsük át a felszíni vízben jelenlévő „olaj" kimutatási módszereit. A KGST Egységes Vízvizsgálati Módszerek (1975) 39. pontja extrahálható anyagok címszó alatt több módszert is engedélyez az „ásványolaj jellegű" szennyezőanyagok kimutatására. A 39/2. pontja széntetraklorid oldószer alkalmazásával súlyszerinti mérést, a 39/3. pontja pedig piknométeres fajsúlymérést ír elő. A 39/4. pontja a széntetraklorid mellett a hexán alkalmazását is lehetővé teszi. Az 1976-ban megjelent MSZ 12750/23-76 (1976) szabvány 4. pontja az extrahálható anyagok széntetrakloridos oldatának ultraibolya spektrofotometriás módszerrel történő mérését tartalmazza. Az 1982-ben elkészült MSZ 12660/ 16-82 (1982) szabvány lényegileg nem sokban tér el elődjétől, néhány mennyiségbeli különbséget tartalmaz, amitől a módszer még pontatlanabbá vált. A közelmúltban, a széntetraklorid - egészségkárosító hatása miatt kiváltására kísérletek folytak a ciklohexánnal történő extrahálás bevezetésére, de ennek szabványosítása még nem történt meg. 2002. októberében - az MSZ 12750-23: 1976 helyett - megjelenő MSZ 1484-12: (2002) szabvány viszont csak a hexánnal extrahálható anyagok gravimetriás meghatározásával foglalkozik, így az UV spektrofotometriás módszerre nincs érvényes szabvány. A módszert felszíni vizek vizsgálatára is alkalmasnak minősítik, holott a mérési tartomány 2 mg/L-nél kezdődik, a 0,25 mg/L-t meghaladó érték viszont már erősen szenynyezett felszíni víznek minősül (MSZ 1274 1993). Az értékelhetőséget tovább nehezíti, hogy az extraktumok az ásványolaj származékok mellett a planktonikus élő szervezetekben található zsírokat is tartalmazhatják. A vizsgálati módszerek szabványai után tekintsük át a vízminősítés szabványosítását. A törzshálózati mintavételi helyek monitorozásakor mért eredményeket a környezetvédelmi felügyelőségek a hatályos magyar szabványok szerint végzik. A felszíni vizek minősítésére 1993-ban új szabvány jelent meg (MSZ 12749: 1993 - Felszíni vizek minősége, minőségi jellemzők és minősítés), amelynek bevezetésére 1994-től került sor. A jelenleg is érvényben lévő hatósági minősítési gyakorlat szerint a vizsgálatok a szabványban meghatározott törzshálózati helyeken, előírt gyakorisággal történnek. A vízminőségi állapot jellemzéséhez 5 tu-