Hidrológiai Közlöny 2004 (84. évfolyam)

3. szám - Bényei Krisztina: A Velencei-tó vízháztartási és vízcsere folyamatainak elemzése

16 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2004. 84. ÉVF. 3. SZ. 8. ábra. A Velencei-tó hó eleji vízállásai a vízpótlás megkezdése után A kritikusan száraz éveket 1996-ban egy erőteljes magas vízszintet eredményező év következett. A felesleges vizet, mintegy 6,2 millió m

3-t leeresztették, mivel a tó vízszintje ekkorra meghaladta a 170-cm-es felső határértéket. Miután 1994-ben a tározókat lezárták, hogy feltöltődjenek, 1997-re ezek is elérték 90 %-os feltöltöttségi állapotukat. Összességében 1997-re tehető az az időpont, amikorra azt mondhatjuk, hogy a tó vízháztartása teljes egyensúlyba került. 1.7. Következtetések, további feladatok A kilencvenes évek elején tapasztalt nagymértékű vízszintcsökkenés és vízháztartási zavar okainak elemzésére a V1TUKI Rt vállalkozott. A vizsgálatoknál a fő hangsúlyt a hidrológiai elemzésekre fordították. Az eredmények alapján a következő intézkedéseket írták elő: A korábbi 140-160 cm-es vízszint-szabályozási sávot 130-170 cm közöttire változtatták, előírták a két tározóra és a Velencei-tóra vonatkozó üzemeltetési szabályzat kidolgozását, a vízhasználatok évi 1,5 millió m

3-re maximalizált értékét, illetve környezetvédelmi és vízgazdálkodási monitoring kiépítését a tó vízgyűjtőjén. A vizsgálatok során felmerült a kérdés, hogy a vízgyűjtő állapotán szükséges-e változtatni. Ezt a kérdést azonban elvetették, mezőgazdasági és természetvédelmi érdekek esetleges hátrányos helyzetbe kerülési veszélye miatt. A Székesfehérvár felől, mesterséges vízpótlás céljára megépített rendszert biztonsági okokból fenntartották, újabb rendszer kiépítését, amely a Duna vizéből pótolt volna, nem tartották szükségesnek és gazdaságosnak sem. A meglévő rendszeren keresztül évi 7 millió m

3 víz továbbítható. A Velencei-tavon elvégzett vízgazdálkodási munkálatok során sikerült úgy elérni ezeket az eredményeket, hogy közben nem kerültek hátrányba a környezetvédelmi és ökológiai szempontok sem. Úgy gondolom azonban, hogy a hosszas vizsgálatok a diplomamunkámban alkalmazott modellezési módszerrel időben jelentősen lerövidíthetők és költségkímélőbbek lettek volna. 2. A Velencei-tó vízcserefolyamatainak összehasonlítása más nádas tavakkal A Velencei-tó összehasonlítását más nádas tavakkal elsősorban áramlástani szempontból vizsgáltam. Magyarországi tavaink közül a legismertebb ilyen tavak a Fertő-tó és a Kisbalaton. 2.1. Fertő-tó A Fertő-tó történetéről feljegyzések készültek a korábbi évszázadokban. Hasonlóan a Velencei-tóhoz, a Fertő-tó is átesett több kiszáradási és áradási folyamaton. A tó területe már az 1900-as évek elején a Rábaszabályozó Társulat felügyelete alatt volt. Feladataik között szerepelt többek között a Fertő-tó szabályozása is. A szabályozás során részleges lecsapolásokat végeztek, illetve terveket dolgoztak ki ugyanezen célból. A tervekhez viszont szükséges volt a tó bizonyos szintű felmérése is. Már 1901-ben rendelkezésre álltak a felmérési dokumentumok, viszont a társaságnak 1904-től megszűnt a lecsapolásokra irányuló tevékenysége. A mérések alapján a legmélyebb tófenék 116,47 mA.f. körüli, maximális vízálláshoz tartozó felület esetén a vízfelület kiterjedése 340,1 km

2 . Az uralkodó szélirány É-ÉNy-i, ami a tó geometriájából adódóan jelentős víztükörlengést okoz. A tó szabályozási vízszintje 115,5 m A.f. A tómeder változását egyrészt a szél által lerakott és a víz sodorta hordalékok, másrészt pedig a vízi vegetáció során képződő iszaplerakódások okozzák. Az iszapvastagság a tó területén nem egyenletes. A déli területek vastagabb iszaprétegének oka, hogy az széljárás miatt a hordalék a déli területekre áramlik a víz áramlási irányának megfelelően. A magyar tórész 83 %-át borítja nád. A nagy arányú nád miatt a vízi vegetáció, illetve ebből kifolyólag az iszaposodás mértéke is fokozottabb, mint az osztrák területeken, ahol ez az arány jelenleg csak 47 %. Az egész tó területét tekintve ez az arány 56 %. A tó egész területe a külső nádhatárig számítva 309 km

2. A tó áramlási viszonyait 1977-78-ban mérték először. A mérést botúszók segítségével végezték, a botúszók mozgását pedig előmetszéssel határozták meg. Később, 1979-től a botúszók mozgását tachiméter-teletop nevű műszerrel követték. 1980-tól bevezettek még egy korszerűbb úszót is a botúszó helyett a VITUKI ajánlására. A mérési pontokat hét szelvényben vették fel, melyek helyeit a következő ábrák szemléltetik.