Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)
4. szám - Beszámoló a Magyar Hidrológiai Társaság 2002. május 28-án tartott közgyűléséről, kintüntetések - Rövid megemlékezések - Dr. Juhász József: A felszín alatti vizekkel való gazdálkodás és a felszín alatti vízkészletek védelme - Zorkóczy Zoltán: A magyarországi árvízvédelmi rendszer fejlődése
254 HIDROLÓGIA I KÖZLÖNY 2002. 82. ÉVF. 4. SZ. Az árvízvédelmi gátak létét a középkor szokásjogát kodifikáló „Hármas könyv" is igazolja, amelv gátakkal és folyószabályozással kapcsolatos tulajdonjogi kérdésekkel is foglalkozik. Ez a tevékenység azonban csak helyi jelentőségű volt, de az idők folyamán a társadalmi-gazdasági fejlődéssel az ármentesítés jelentősége egyre nő. Töltéseket építenek a Körösök és Berettyó sűrűn lakott területeinek védelmére is. Az ármentesítés fejlődése szoros összefüggésben volt az ország társadalmi-gazdasági fejlődésével, amelynek színvonala a XV-XVI század fordulójára az európai feudális civilizáció átlagos szintjére emelkedett. Ezt a fejlődést szakítja meg a 150 éves török uralom, amely az árvízmentesítés helyett az ország túlnyomó részén, de elsősorban a peremvidékeken a hadászati, védelmi vízimunkálatok kerültek előtérbe, amelyek az országnak óriási károkat okoztak. Ékes példája ennek a Báthory család Ecsed várának védelmére végzett vízi munkája. A Kraszna medrébe épített gátak olyan jól működtek, hogy a meder teljes elfajulását okozták. A környék úgy elmocsarasodott - ez volt az Ecsedi láp -, hogy azt csak a XIX. század végén lehetett nagyarányú költséges lecsapolási munkával megszüntetni A török hódoltság megszűntével, a XVIII. század fö feladata a török kor súlyos örökségének felszámolása, a társadalmi-, gazdasági élet alapjainak megteremtése volt. Ilyen körülmények között a vízszabályozások háttérbe szorultak, de a szükségesség felismerése és előkészítése megtörtént. Azonban kisebb helyi jelentőségű gátépítéseken kívül más nem történt. A mai értelemben vett árvíz-mentesítési munkák a bemutatott előzmények miatt csak a XIX. század húszas éveiben indultak meg. A hazai ármentesítés történetében az eddig elmondottakhoz képest ez az időszak meghozta az igazi áttörést. Ez a kor - az 1840-es évek végéig a reformkor, a nemzeti öntudatra ébredés kora, a társadalmi, gazdasági átalakulás korszaka és így egyben a vízügyek történetének is kiemelkedő fejezete. Az első összefüggő gátszakasz a Duna mentén Paks és Báta között épült 1820 és 1925 között. Az 1840-es évek közepéig - Széchenyi fellépéséig - a hazai ármentesítés első korszakában kimutathatóan a Duna völgyében 464 km, a Tisza völgyében pedig 328 km hosszban épültek árvízvédelmi gátak, melyek mintegy 345 000 ha terület kezdetleges ármentesítését biztosították. Az ármentesítés második korszaka a sorozatos árvizek, de különösen a Pest pusztulását okozó 1838 évi dunai jeges árvíz, és az 1845. évi tiszai árvíz hatására megindított Tiszavölgyi ármentesítési munkálatok kezdetétől 1846-tól 1876-ig tartott. A munka megszervezését és irányítását - a Tiszavölgyi Társulat létrehozását - egységes koncepció, fokozatosan kialakuló vízügyi program alapján, a kor vezető gazdaságpolitikusa, gróf Széchenyi István veszi kézbe. A Tiszaszabályozás terveit Vásárhelyi Pál készítette. Ez a terv az első árfogó az egész Tisza-völgyre (a mellékfolyókra is kiterjedő terv), mely egységes szemlélettel oldja meg jól, egy egész vízrendszer ármentesítését, és szolgált mintául a későbbi, hazai szabályozásokhoz és ármentesítésekhez. A terv részben a magas költségek, részben a meg nem értés miatt heves vitákat váltott ki. Vásárhelyi halála után Paleocapa kapott megbízást a terv felülvizsgálatára. Sajnos, véleménye amelyet elfogadtak - a kellő helyismeret hiányában a jó szándék ellenére több kárt okozott, mint hasznot. Ebben az időszakban az ország árvízvédelmi gátjainak hossza kereken 1300 km-re nőtt, és ezzel mintegy 2 millió hektár területet mentesítettek a közepes árvizektől. 1855. után több pusztító árvíz, közöttük az 1876. évi szegedi okozott gátszakadásokat, és súlyosan károkat a már ármentesített területeken. Ezek az árvizek az eddig végzett ármentesítési munka felülvizsgálatát és a már kiépült árvízvédelmi művek jelentős továbbfejlesztését tették szükségessé. A felülvizsgálat igazolta Vásárhelyit, bebizonyosodott, hogy a kudarc oka nem a szabályozás helytelen alapelveiben, hanem az alapelvektől való eltérésből származik. E munkálatok során, az ármentesítés harmadik korszakában - 1876 és 1948 között - végül is a szerzett keserves tapasztalatok, és helyenként kétszeres munka árán vissza kellett térni - amennyire lehetett - az eredeti Vásárhelyi tervhez. A Tisza mellékfolyóinál és a - jóval később befejeződő Duna-völgyi ármentesítéseknél, már sikeresen alkalmazták a Tisza ármentesítésénél szerzett tapasztalatokat. A szabályozási munkákat kisebb-nagyobb megszakításokkal (szabadságharc, I. világháború) az ország valamennyi folyójára kiterjedően folyamatosan végezték. Ennek a munkának eredményeként az 1930-as évek végére elkészültek azok az árvízvédelmi gátak, melyek az ország árterületének zömét védték a közepesnél nagyobb árvizek ellen, s amelyek ma is az ország árvízvédelmi rendszerének gerincét alkotják. E munkálatok keretében összefüggő árvízvédelmi gátak épültek a folyók többségének mindkét partján. Két kisebb folyón, a Lajtán és a Répcén árapasztó csatorna épült az árvizek megosztására A gátak hosszát kereken 4.000 km-re növelték, és ezzel 2,3 millió hektár területet ármentesítettek. Ezen munkálatoknak felbecsülhetetlen szerepe volt az ország gazdasági fejlődésében Jóllehet, az újabb árvizek ismételten meghaladták a korábbi maximumokat, jelentősen csökkent a gátszakadások száma, és ezzel az elöntött területek kiterjedése, tehát a keletkezett károk összege is. A hazai ármentesítés negyedik korszakában 1948-tól jelentős szervezeti változás történt. A társulatok államosítása, az árvízvédelmi rendszer állami kezelésbe vétele, amely lehetővé tette az árvízvédelmi rendszer kezelésének, fejlesztésének egységes szempontok szerinti végrehajtását. Ebben az időszakban is számos - minden eddigi maximumot meghaladó - árvíz tette próbára az árvízvédelmi műveket, olyanok, mint az 1954., az 1956. és 1965. évi dunai, valamint az 1947. és 1970. évi Tisza-völgyi, az 1980. évi Körös-völgyi árvizek. Napjainkban pedig az 1998., 1999., 2000. és 2001. évi tiszai árvizek. Az árvízvédelmi művek állami kezelésbe vétele lehetővé tette az azok kiépítésére mértékadó árvizek egységes szemlélettel történő megállapítását, ezzel megszüntetve azt a gyakorlatot, hogy mértékadónak mindig egy korábban előfordult, nagy károkat okozó árvizet fogadták el. Ennek eredménye az lett, hogy az egyes vízrendszerek különböző vízfolyásain, sőt még azonos folyók egyes szakaszain is eltérő tartalommal, csak az árvizek előfordulásától függő rendszertelenül változó mértékadó árvízszintek alakultak ki. Ez a gyakorlat az 1970-e évek közepéig maradt fönn. Az 1970-es évek elején a számítógépek elterjedése lehetővé tette szabatos matematikai statisztikai vizsgálatok alapján a különböző előfordulási valószínűségű árvízszintek meghatározását. Ezek ismeretében döntött a kormányzat úgy 1973-ban, hogy az új - ma is érvényes - mértékadó árvízszintet valamennyi folyóra a számított 100 éves átlagos viszszatérési idejű (1%) jégmentes árvizet kell mértékadónak tekinteni (kivétel Budapest, Győr, Szeged, Algyői olajmező, ahol az 1000 éves, a Duna Esztergom-déli országhatár szakasza, ahol ajeges maximum a mértékadó). Az így meghatározott mértékadó árvizek számszerű értékeit 1976-ban állapították meg, ill. 1997-ben módosították. 1976. óta az árvízvédelmi művek fejlesztése máig ezen előírások alapján történik. E szintre napjainkig a 3.897 km fővédvonal 61 %-a épült ki, tehát mintegy 1 500 km gát erősítése szükséges még.
