Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)
5-6. szám - XLII. Hidrobiológus Napok: „A magyar hidrobiológia időszerű kérdései az ezredfordulón” Tihany, 2000. október 4–6.
351 tainak, mely szinte a teljes rétegsorra jellemző. A rétegsorok alsó szakaszában megjelenő talk pedig a háttérterületen lévő palák intenzív mállásának terméke, mely areális erózió, esetleg defláció útján került a tóba. Az agyagásványok közül az illit, a kiont és a montmorillonit dominál. Az ásványtamlag stabilabb kiont és illit összegének aránya a montmonllonithoz a meder felszínétől a mélység felé 2-ről 5-re emelkedik, ami a mélyebben fekvő üledékek konszolidáltabb állapotát és az ásványok magasabb mállottsági szintjét jelzi A rétegsorban végig nyomon követhető pirit, és azok feloxidálódásából keletkező ankerit, valamint a vasokker-foltok a reduktív körülmények között lerakódott, szerves-anyagokban gazdag üledékek későbbi oxidációját jelzik. Ez a vízzel-borítottság állapotának hosszabb időre történő megszűnését, azaz száraz és meleg klímát feltételez Ennek következtében tűnhettek el az utolsó és hosszantartó vízborítás előtti rétegekből, az egyébként ott felhalmozódott pollen-szemcsék. A pollensteril képződmények nem üledéktípushoz, hanem mélységhez kötődnek, azaz a meder területén a hosszú és száraz időszakokban a felszíni víz eltűnését követően, a talajvíz szintje is jelentősen lesüllyedhetett. Az elvégzett 13 7Cs-izotóp meghatározása alapján elmondható, hogy az első réteg közelítőleg a radioaktív szennyeződés légkörbe kerülése óta (azaz 1945 után) képződött. Ez a fürások körzetében 1-6 mm/év konszolidálásán üledék felhalmozódási sebességet jelent. Ez a feliszapolódási sebesség a Balatonban mértekkel és Járai pollen eredményeivel is kitűnő egyezőséget mutat. A Velencei-tó kialakulása és fejlődéstörténete A Velencei-tó kialakulásával elsőként Sédi (1944) foglalkozott részletesen. A tó környékén talált kavicsturzásokat az egykori partvonalhoz kötötte, melynek rétegtani helyzetéből arra következtetett, hogy a Velencei-tó az alsó-pleisztocénben keletkezett. A tó medencéjét tektonikus ároknak tartotta, melynek végső alakját a defláció alakitotta ki. A Velencei-tó kiterjedését a pleisztocénben vélte a legnagyobbnak, amikor a vízszint a mainál 5-6 mrel magasabb volt, a tó kiterjedése így elérhette a 61 km 2t is. A jóval magasabb vízszintnél a Nádas-tó területén is nyílt víztükör alakult ki. A holocénben a tóba torkolló patakok hordaléka folyamatosan csökkentette a vízmélységet és végül elválasztotta egymástól a két tavat. Sümeghy (1953) később megcáfolta Sédi elméletét a tavi eredetű kavicsturzásokról, mivel az üledékekben talált faunával igazolta, hogy azok záporpatakok hordalékai. Ebből arra következtetett, hogy a pleisztocénben még patakok folytak keresztül a mai tó területén. A Seregélyesi-völgy részletes teraszvizsgálatai alapján Sümeghy szerint a Velencei-tó süllyedéke nem az alsó-pleisztocénben, hanem az ó-holocénben alakult ki. Később, Sümeghy (1953) tézise helyett Bulla (1958) és Kéz (1931) geomorfológiai kutatásaikon alapuló, általuk felvázolt kialakulási elmélet vált általánosan elfogadottá. Véleményük szerint a Velencei tómedence a Balaton árkával egy időben, az utolsó, riss-würm interglaciálisban alakult ki tektonikai besüllyedés következtében. Ádám (1955) később igazolta Sümeghy (1953) elképzelését, és megállapította, hogy a Velencei-tó közelében látható kavicsturzások felső-pleisztocén szárazföldi és folyóvízi faunát tartalmaznak és azokat a Velencei-hegységből lezúduló zápor-patakok telepítették mai helyükre. A Császár-víz - Seregélyesi-völgy alluviális teraszainak vizsgálatából, Sümeghyhez hasonlóan, végül ő is arra a következtetésre jutott, hogy a tómedence csak a posztglaciálisban bevágódott teraszok után az ó-holocénben (a boreális végén, vagy az atlantikus elején) alakult ki. A tó legmagasabb vízszintjét, ami 5-6 m-rel lehetett magasabban a mainál, még az atlantikus előtt, vagy a szubboreális idejére vélte jellemzőnek. Utóbbit a szubboreális hűvös csapadékos éghajlatával magyarázta. A magas vízszint időben azonban nem lehetett tartós, mivel a Velencei-tónak lefolyása volt a Háromág-völgyön keresztül a Sárvíz völgyébe. Ádám kutatási eredményei alapján arra a további megállapításra jutott, hogy a ma már feltöltődött korábbi tó-medencék, azaz a Zámolyi-medence és a Sárrét, továbbá a Császár-víz völgye és a Nádas-tó a Velencei-tóval egyidősek. Betviefy és Járai (1972) további értékes adatokkal igazolták és egészítették ki Ádám (1955) és Sümeghy (1953) eredményeit. Járai (1972) palinológiai vizsgálataival megállapította, hogy tavi üledékképződés csak mintegy 10-15 ezer éve, vagyis a würm vége és a holocén eleje között kezdődött meg. Bár a pollenanalitikai vizsgálatokat nehezítette, hogy a mederfurások jelentős rétegszakasza pollenek szempontjából steril volt. A pollenek hiányát a tó életében bekövetkezett hosszú ideig tartó teljes, vagy részleges kiszáradással magyarázta. Megállapította, hogy a vízborítás sosem volt 1,2-1,5 méternél nagyobb. Az Ádám (1955) vizsgálataiban rejlő ellentmondást, miszerint a vízszint 5-6 m-rel magasabb volt, de a vízmélység a mai medermorfológiával számolva nem érte el a 7-8 m-t, Bendefy (1972) próbálta feloldani. Véleménye szennt, az Adóm (1955) által kimutatott egykon vízszintet jelző terasz jelenlegi magasabb helyzete a Velencei-hegység neotektonikai emelkedésének következménye. Később, a közös nevezőre hozott véleményüket a Vízrajzi Atlaszban publikálták (Ádám és Bendefy, in: Szilágyi és Bárányi szerk 1972). A Földtani Intézet legújabb kutatási eredményei az utóbbi fejlődéstörténeti vázlatot annyiban módosították, hogy a pollen-steril rétegekre települő, szerves-anyagban gazdag, lágy, fekete iszap réteg csupán az 1867-1870-es kiszáradás után képződött. A pollen-steril rétegek a holocén folyamán sekélyvízben lerakódott üledékek, melyekben a pollenek a tó kiszáradásai során, majd az ezt követő talajvízszint lesüllyedésekor feloxidálódtak. Valószinü, hogy a száraz és meleg klíma szakaszokban a korábban lerakódott üledékek egy részét a defláció lepusztította. Ennek megfelelően a Velencei-tó feliszapolódási sebessége a Járai (1972) által kimutatott pollenben gazdag rétegek alapján 4-12 mm/év (ez vízzel túltelített, magas szervesanyag-tartalmú, konszolidálatlan laza üledékekre vonatkozik!), ami tökéletesen megegyezik a Balatonban mért értékekkel. Ezt az eredményt alátámasztja a Vetó-1 fúrásban mért ' 3 7Cs-izotóp szelvény, ahol az első radioaktív szennyezés (i. sz. 1945) a 20-25 cm közötti mélységben jelenik meg. A tavi üledékek autochton (helyben képződött) karbonátjainak 5 I 80 és 8 1 3C stabílizotóp értékei alapján két
