Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Deák Antal András: Vízügyi emlékek Magyarországon

Millenniumi konferencia, 2000. december 11-12 215 A század közepe táján jelentős mocsár-lecsapolási munkákról tudunk. 1748-ban a tatai, 1758-1760 között a Bégától délre fekvő Illancsi és Alibunári mocsarakat csa­polták le. 1779-ben pedig Zala megye mozdult meg, és mérette fel mocsarait, hogy lecsapolhassák azokat. Me­gyegyűlésük jegyzőkönyvében meg is indokolják, miért: Egy császári rendelet (1799) a vármegyéknél a nagyobb termetű lovak tenyésztését szorgalmazta, mert a hadse­regnek a bár fürge, de gyengébb magyar lovak már nem feleltek meg. A császár ingyen tenyészállatokat és a vár­megyéknek külön jutalmakat ígért. A megyegyűlésen a kérdés így merült fel: a legelők már most is szűkösek. A nagyobb lovaknak pedig több széna kell. Növelni kell hát a kaszálók, rétek területét. A kanizsai mocsarak lecsapo­lási programjánál ez az indíték ilyen konkrétan nyomon követhető. A több széna reménye motiválta a tatai lecsa­polásokat is. Az elmondottakból tisztán kirajzolódik vizeinkkel való gazdálkodásunk fejlődésének útja. A földművelésre áttérő magyarok belvizek levezetésére, árvizek kiöntései által o­kozott károk enyhítésére árkokat, csatornákat ástak. A természet kínálta lehetőségeket kihasználva gátak és zsili­pek építésével árvizek által éltetett halastavakat hoztak létre, az árterületekről visszahúzódó vizek építette foko­kon halásztak, a folyók vízével malmokat hajtattak. A XIV. századtól kezdve egyre szervezettebben avatkoztak be a folyók életébe és a királyok rendeletekben sürgették az árvédelmi töltések építését a megyéknél. Fontos azon­ban megjegyezni, hogy pénzt nem adtak hozzá. Még a XVIII. században is csupán csak királyi biztosokat küld­tek az árvizek pusztításai által sújtott vidékekre, de a hat­hatós anyagi támogatás mindig elmaradt. Orczy Lőrinc királyi biztos versben énekelte meg a szomorú helyzetet: ... Szükséges egy embert találni, Ki tud szenvedéssel Országot czirkálni: Küldjük Ortzit, majd ő meg fogja vizsgálni, Lehet-e pénz nélkül nagy dolgot csinálni. Ugyanakkor nagy áldozatokat tudott hozni az állam, ha a vízszabályozásokhoz politikai, hatalmi vagy kincstári érdekei fűződtek: védelmi érdekből a török korban folyó­kat tereltek új mederbe, völgyzáró gátakat építettek, majd a. törökök kiűzése után - mivel érdekeit így látta jobban érvényesülni -, az ember vagy a természet által létreho­zott mocsarak lecsapolását és hajózó utak építését szor­galmazta. Az állam kincstár-érdekű magatartását még a Tisza szabályozásánál is nyomon követhetjük: a császár csak közvetlenül a birodalom érdekeit szolgáló, a hajózási viszonyokat javító átvágásokat volt hajlandó finanszíroz­ni. A töltésépítés költségeit a birtokosokra terhelte, jólle­het azok váltig bizonygatták, hogy az árvizmentesítésből az államnak is jelentős haszna származik. Ugyanakkor, a XVIII. században - főként császári-ki­rályi támogatással - kezdetét vette vizeink számbavétele, leírása, térképezése és felmérése. Bár ezek közül a mun­kák közül természettudományos igényűnek csak L. F. Marsigli Duna-monográfiája és Mikoviny Sámuel írásai és térképei mondhatók, ők mégis a már említett mérnök­képző intézetben kiképzett, folyóinkat tudományosan felmérő azon vízi mérnökök - Huszár Mátyásra, Vásár­helyi Pálra, Beszédes Józsefre, Hieronymi Ottóra gondo­lunk elsősorban - előfutárainak tekinthetők, akiknek a munkája nyomán, az ember számára méltóbb életfeltéte­lek teremtődtek a magyarországi folyók völgyeiben.

Next

/
Thumbnails
Contents