Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Fejér László: Tisztelgés a nagy elődök előtt

210 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2001.81. ÉVF. 4. SZ. (1804-1872?) is, aki nemcsak a mappációs munkák résztvevője, hanem a Körös-Berettyó szabályozási terveinek elkészítője is volt. Ha a Bodrogköz vizszabályozásainak múltját tekintjük, nem feledkezhetünk meg Révy Géza Viktorról (1845-1903) sem, aki társulati igazgató főmérnökként évtizedeken át a térség ár- és belvízmentesítésén fáradozott. Bertalan Lajosnak (1838-1901), a Földmívelésügyi Minisztérium tiszai osztálya vezetőjének később Szegeden emlékoszlopot is emeltek, tisztelegve a folyó szabályozásában elévülhetetlen érdemeinek. Ezzel a felsorolással csak néhányat emelhettem ki, s a Duna-völgyi vizek rendezéséért sokat tett mérnökök esetében is vállalnom kell hasonló hálátlan szerepet. Az egyik, vízügyi szempontból a legérzékenyebb vidéken, a Kisalföldön, a Rába, Rábca, Hanság, Fertő-tó vidékén jeleskedett Újházy János, aki a Rába és a vele összefüggő vízrendszerek szabályozási tervét készítette el. Meiszner Ernő (1834-1902) az Újházy-féle terveket időszerűvé formálva a vízimunkák irányításában is részt vett. Bodoky Lajos (1833-1868) a Felső-Duna szakadozott ágrendszerét próbálta hajózhatóvá tenni, munkáját Fekete Zsigmond (1847-1914) folytatta, s igazán nem rajtuk múlott, hogy csak félsikert értek el. Klasz Márton (1819-1881) a fővárostól kiinduló Duna bal parti lefolyástalan szikes tavak és mocsarak lecsapolására készített terveket, s a Tiszántúl öntözésére is kidolgozott műszaki megoldásokat. Mokry Endre (1827-1889) a dunai lentség kiváló alkotója volt. Időben kissé korábban fejtette ki tevékenységét a Sárvíz mentén Halász Gáspár (1887-1859) társulati igazgató mérnök. Külön érdemes e helyütt megemlékeznünk a már korábban említett Mihálik Jánosról, mert személyében a hazai beton-építkezés egyik úttörőjét tisztelhetjük. Az általa tervezett és kivitelezett bezdáni betonzsilip európai viszonylatban is az elsők közé tartozott. Az eddigiekben zömmel a folyószabályozás, ármentesítés szakembereiről emlékeztünk meg. Nem véletlenül, hiszen az 1880-as évekig többnyire ezek a feladatok tették ki a vízimunkák nagyobbik részét. A vízhasznosítások (öntözés, vízenergia hasznosítás, ipari vízhasználat, stb.) inkább a század utolsó évtizedében kaptak növekvő szerepet. Az öntözések korai apostola volt Korizmics László (1816-1886), aki az OMGE elnökeként is nagyobb szerepet vállalt a hazai mezőgazdaság fejlesztésében. Kvassay Jenő (1850-1919) nevét majd minden területen említeni lehetne, hiszen nemcsak a kultúrmérnöki munkák kiemelkedő képviselője, hanem az egységes állami vízügyi szolgálat, a korszerű vízügyi közigazgatás megteremtője volt. Elméleti és gyakorlati mérnöki tevékenységét szerencsésen ötvözte szervezési-vezetési-programalkotási munkásságával. Szerepe egyedülálló. A nagyszabású vízimunkák természetesen visszahatottak a vízi tudományok fejlődésére, így a hidrometria, hidraulika és hidrológia hazai kutatására is. Az árvízi vízhozamok sokszor bizonytalan mérési és számítási módszereinek tisztázása érdekében Horváth Ignác (1843-1881) műegyetemi professzor az 1876. évi dunai árvíz alkalmával tanulmányi méréseket folytatott, amelynek során hazánkban először alkalmazta az elektromosságot a mérőműszereknél, valamint az adatok rögzítésénél. Eredményei nemzetközi viszonylatban is fontosak voltak, hiszen ilyen körültekintéssel és pontossággal addig nem történtek észlelések. Igaz, nem Magyarországon szerzett magának nemzetközi elismerést Révy Gyula (1838-1878?), de őt sem lehet kihagyni rövid áttekintésünkből, hiszen DélAmerikában, az 1870-es években a La Plata, Paraná és az Uruguay folyók vízrajzi felmérését irányította. Ha a hazai vízrajzi kutatásokról szó esik akkor Péch József (1829-1902) munkássága is megkerülhetetlen. Nemcsak, mert ő volt a vízrajzi szolgálat megszervezője és másfél évtizeden át vezetője, hanem azért is, mert munkatársaival (Sziberth Artúr (1856-1902), Hajós Sámuel (1853-1927), Bogdánfy Ödön (1863-1944), Hoszpotzky Alajos (1857-1917), és másokkal) olyan programot hajtott végre, amely a tudomány hazai színvonalát nemzetközi méretekben is az elsők közé emelte. Az említett munkatársak között Hajós Sámuel a vízrajzi mérések technikai és módszertani kérdéseiben vált európai szinten szakértővé, míg Bogdánfy Ödön a hidrológia tudományát fejlesztette tovább. A kor vízépítészeti ismereteinek a múlt század második felében három-négy különböző műhelye alakult ki Nyugat-Európában. Erős leegyszerűsítéssel: az öntözés elsősorban Olaszországban, a folyószabályozás Franciaés Németországban, a talajjavítás inkább Németországban és Hollandiában, míg a hajózható csatornák kiépítése Franciaországban és Angliában volt példaadó. Ennek megfelelően hazai szakembereink már a XIX. század kezdetétől rendszeresen jártak tanulmányutakra az említett országokba. Van némi túlzás benne, de minden műhelynek megvolt a maga "apostola". így az olasz viszonyoknak Hajdú Gyula, Gonda Béla (1851-1933) (aki az Adria-kutatás egyik hazai úttörője is volt!), századunkban pedig Németh Endre (1891-1976) professzor, a franciának Kvassay Jenő és Bogdánfy Ödön, s ismét csak a mi századunkban Lászlóffy Woldemár (1903-1984); a németnek Klimm Mihály (1851-1897), Hajós Sámuel, de rajtuk kívül még többen is. A magyar-angol kapcsolatok jóval gyérebbek, de itt is meg lehet említeni Adam (18111866) és Tierney Clark nevét, akik közül az első magyarrá lett és itt is halt meg. William Lindleyt (18081900) sem lehet a sorból kihagyni, aki a pesti ideiglenes vízmű tervezője volt, s a főváros csatornázására London főmérnöke, W. Bazalgette készítette 1869-ben az első tervet. Öntözési szakértőként járt hazánkban 1866-ban James Abernethy (tervezett is egy tiszántúli öntözőcsatornát). Már századunkban hívta meg hasonló céllal Horthy Miklós kormányzó MacGregor mérnököt, aki látva az itteni öntözési elképzelések kidolgozottságát így nyilatkozott: "Én az itteni mérnökök munkáját tanulmányozva úgy érzem magamat, mint aki a szénbányába szenet visz be ... ". Az angolokkal függ össze, hogy nem egy esetben Angliából származó gépészeti berendezések voltak a maguk területén az elsők, mint pl : a gőzzel működtetett első kotróhajó, a "Vidra", vagy az ugyancsak gőzüzemű sajfoki belvízszivattyú-telep gépészeti berendezése, stb. A magyar-francia kapcsolatokról szólva jegyezzük meg, hogy Kvassay hatalmas munkával magyarra fordította Henri de Lagrené: "Hajózás szárazföldi vizeken" c. művét, míg Bogdánfy a híres francia szakfolyóirat, az "Annales des Ponts et Chaussées" hetven (!) évfolyama