Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)
4. szám - A Magyar Hidrológiai Társaság XVII. Országos Vándorgyűlése, Miskolc, 1999. július 7–8.
337 Előtanulmány az Északi-középhegység patakjainak tegzes (Trichoptera) lárva együtteseiről Schmera Dénes 2500 Esztergom, Kiss János u. 49/a Kivonat: A pataki bentosz-társulások közül kiemelt jelentőségűek a - részben vagy teljesen - helyhez kötött életmódot folytató tegzesek lárva együttesei. Nagy egyedszámuk, változatos táplálkozási módjuk és eltérő ökológiai tűrőképességük következtében felhasználhatók vízi habitatok bioindikációjára, az élőhely-állapotváltozások monitorozására. A kevés, hazai tegzes lárvákkal foglalkozó szakirodalom többsége az Északi-középhegység vízfolyásaira vonatkozik. Jelen dolgozatban e földrajzi régió kvantitatív mintavételezési eljárással fölmért, patakokra jellemző Trichoptera lárva együtteseit hasonlítom össze Célkitűzéseimben irodalmi és saját adatok feldolgozásával a következő kérdésekre keresem a választ: (a) milyen a tegzes együttesek fajgazdagsága a vizsgált középhegységi forrásokban, patakokban; (b) hogyan változik az együttesek fajgazdagsága a zavartalan és a diszturbanciáknak (település közelsége) kitett patak-szakaszokon; (c) a lárvagyűjtések alapján melyek a forrás- és csermely-együtteseket alkotó jellegzetes tegzes fajok; (d) milyen mértékű a patakok lárva-együtteseinek a fajhasonlósága. Kulcsszavak: Trichoptera, tegzes, ökológia, rovar-együttes, lárvák Bevezetés A pataki bentosz-társulások közül kiemelt jelentőségűek a - részben vagy teljesen - helyhez kötött életmódot folytató Tnchopterák lárva-együttesei. Nagy egyedszámuk, változatos táplálkozási módjuk és eltérő ökológiai tűrőképességük alapján jól jellemzik a vízi élőhelyeket. Már az 1950-es 60-as években a cikkek a folyóvizek longitudinális zónáinak (Illies, 1955, III les és Botosaneanu, 1963), más szerzők ezen zónákon belüli finomabb habitat-struktúráknak megfelelő tegzes együttesek létezését hangsúlyozzák (Oláh 1967, Kiss, 1977, 1978, 1981, 1991, Kiss és Schmera, 1996, Czacharowski, 1995). Egyéb vélemények szerint a hegyi patakok szerves és ásványi típusa (Sommerhauser, Róbert és Schuhmacher, 1997), illetve a nyáron kiszáradó és állandó vízhozamú patakok (Sommerhauser, 1995) különbségei jelentősen meghatározzák az eltérő tegzes együtteseket. A legtöbb szerző kiemelten fontosnak tartja az aljzat szerepét a tegzes együttesek szerveződésében (Oláh, 1967, Kiss, 1977, Kiss és Schmera, 19%, Hoffmann, 1992). Saját és irodalmi adatok elemzése alapján részletes célkitűzéseim a következő kérdések megválaszolása volt: (a) milyen tegzes fajgazdagságot regisztrálhatunk a középhegységi forrásokban, patakokban; (b) milyen feltételek alakítják a lokális fajszámot; (c) hogyan változik a fajszám a természetes állapotú, valamint a diszturbanciáknak (település közelsége) kitett patak szakaszokon, (d) melyek a jellegzetes forrás és csermely alkotó tegzes fajok a lárvagyűjtések alapján Anyag és módszer 1. táblázat. Mintavételezési jellemzők a vizsgált patakoknál Vízfolyás Ilonapatak Disznós kút Sebes víz Ablakos-kő Csemelypatak Morgópatak Kemence-petak Bernecei -patak Forrás Kiss 1981 Kiss 1987 Kiss 1978 Kiss 1991 Kiss, Kókai, Koncz 1995 Bérezik, Pham Ngoc 1988 Oláh 1967 Schmera, Kiss 1997 Hegység Métra Bükk Bükk Bükk Bükk (Upponyi) Börzsöny Zemplén Börzsöny Virsg, SMkasz száma 8 4 3 8 3 5 10 5 Mintavételi erőfeszítés mVidópont 1 0,5 0,5 0,5 0,5 0,04 ? 2 Mintaszám 9 18 18 6 6 4 1 6 Mintavételi gyakoriság havon U* 1-2 havonta 1.2 ha vonta havonta havonta 2-3 havonta rendszeresen (?) havonta Mintavétel időtartama 3 év 2 év 1 év 1 év 1 év 1 év 4 év 1 év (* - megszakításokkal) Az 1. táblázat foglalja össze a mintavételezések jellemzőit. A lárvák begyűjtését többnyire havonkénti rendszerességgel Macan (1958), valamint Kamler és Riedel (1960) leírása alapján, kvadrát módszerrel végezték a szerzők. A mintavételi helyek az Északi-középhegység vízfolyásainak eltérő adottságú (szakaszjellegü) helyein voltak. A lárvagyűjtések során változó nagyságú kvadrát-területről, különböző gyakorisággal történtek a mintavételezések. Elemzéseimben először arra kerestem a választ, hogy milyen tegzes fajszámot tapasztalunk a vizsgált vízszakaszokon. Az adatok csoportosításánál különbséget tettem a természetes, valamint az esetleges szenynyezésnek jobban kitett, településen belüli, illetve az alatti szakaszok között. Az eltérő mintavételi helyeket a következő kategóriákba soroltam a forrásrégjótól való távolságuk, sorrendjük, a saját tapasztalat és a vonatkozó cikkekben található leírások alapján: forrásrégió (eucrenon, hypocrenon), rithron szakasz (I. ábra). Az értékelések során a STATIST1CA program eljárásait használtam a tegzes együttesek közötti hasonlóság mértékének jellemzésére. 24— 20 16 f " u. f l-O- llor* -O- Onznó&út O- Sebwvtr A AHttnM -*- csomag • Morgó ° ABCOEFGHI J Botoci I CreníU rítfó— I RitrtM rfcjó- I 1 ábra. Északi-középhegységi források és patakok tegzes lárváinak fajszám-változása az egyes vizfolyási szakaszokon. Eredmények és megvitatásuk Az Északi-középhegység patakjaiban élő tegzesek kutatottsága jónak mondható. Az ország más területéről nem találunk mennyiségi adatokat a lárvákról a szakirodalomban. A Bükk hegység területén elsősorban Kiss Ottó révén történtek intenzív tegzes-lárva fölvételezések (Kiss, 1977, 1978, 1991). A patakok eltérő adottságú szakaszainak vizsgálata során 3-10 mintavételi pont került kijelölésre (/. táblázat). Ez a mintaszám a források esetén 3-4 (Disznóskút, Sebesvíz), a teljes patakhosszra 3-8, mlg az összes patakot figyelembe véve eléri a 10-et. A mintavételi kvadrátok nagysága változó: 0,04 m 2-től 2 m 2-ig teljed. A mintavételek időbeni megoszlása is erőteljes eltéréseket mutat: időtartam szempontjából a mennyiségi felvételezések legalább egy évet vettek igénybe, gyakoriságukat tekintve havonkénti begyűjtés - általában a téli hónapok szüneteltetésével - volt a jellemző. A lárvagyűjtéssel kimutatott fajszám a mintavételi helyeknél (I. ábra) láthatóan erőteljesen ingadozik, az átlagos fajszám 9 körüli. A forráskifolyótól távolodva a begyűjtött fajok számai növekvő tendenciát mutatnak. A faj szám-ingadozásokat vizsgálva feltűnően eltérő értéket kapunk a Disznóskútnál a C, valamint a Kemence-patak F mintavételi helyén (1. ábra). A Disznóskútnál tapasztalható magas fajszámot a forrásmedence tóvá való kiszélesedése okozhatta (Kiss, 1978), ez a jelenség más helyeken is magyarázatul szolgál a magas lokális tegzes fajszámoknak (Kiss, 1977, Kiss és Schmera, 19%). A kiszélesedő medence ugyanis változatosabb mikro-habitatok kialakulását eredményezheti, és végső soron e mozaikos térbeli eloszlású mikro-élóhelyek biztosítják számos fej jelenlétét.
